A performansz és élet rituális erőterei – Tillmann J. A. •Beszélgetés a Károli Gáspár Református Egyetem diákjaival

KRE: Kedves Tillmann József, nagyon köszönjük, hogy meghívásunkat elfogadta. Mivel Ön több írásában foglalkozott a művészet és a rítus viszonyával, szeretnénk, ha beszélgetésünket e két témakör egymást insipráló vizsgálatához kapcsolhatnánk. Ajánlotta számunkra, hogy nézzük meg Liam Young ausztrál építésznek a youtube csatornán megtalálható, egy utópisztikus világvárosról készült videóklippjét, a Planet City-t. A művész azt vizionálja, hogy technikai fejlettségünknek köszönhetően az emberiség összeköltözhetne egy koncentrált területre, átadván a bolygót a természetnek és saját idejét az ünnepnek. Ennek kapcsán Ön szerint lehetne-e minden nap ünnep? Nem veszíti el így az ünnep a jelentőségét?

TJA: Ennek az utópisztikus városnak a leírásában az az ellentmondásos állítás szerepel, hogy itt az év minden egyes napja ünnep. De akkor mi különbözteti meg az ünnepet a hétköznapoktól?

KRE: Lehet esetleg egy olyan konstans ünnepre gondolni, amely minket nem kimerít, hanem egy éber tudatállapot eredménye?

TJA: Ilyen állításokkal csak haladott zen buddhistáknál találkoztam, de ott sem az ünnep fogalmára, hanem a jelenlét teljességére vonatkozott. Interferál ugyan az ünneppel, de nem fedi le teljesen. Számomra nem esik egybe a két jelentés, mert az ünnep, mint eksztatikus jelenség, nem egyenlő az eksztázissal. Az eksztázis szó a sztázisból való kilépést jelenti, az alapállapoton kívüli állapotot. Ilyen értelemben az ünnep ennek az analógiájára tulajdonképpen a hétköznapi sztásziszból egy másik sztásziszba való kilépést jelent.

KRE: Tudjuk, hogy sokat foglalkozik a performansszal is. Egyik meghatározó írása A performansz rövid története és hosszú hagyománya[1] címet viseli. Ebben említi Hajas Tibort (1946-1980) is, aki a magyar performansz történeti hagyományának meghatározó alakja volt. Mi vezette Önt Hajas Tibor performanszaihoz?

TJA: 1980-ban a Mozgó Világ folyóiratban olvastam Beke László írását Hajasról, s ez nagy hatással volt rám. 23 éves voltam akkor, s az embernek ebben az életkorában jobban kinyílnak az ablakok, mélyebben találják el hatások. A művész váratlan halála után, az ’80-as években szamizdat másolatok formájában terjedt kézirataival találkoztam. A rendszerváltás időszakában már megjelenhetett a Jelenlét antológiája, mely Hajas verseiből, írásaiból közölt válogatást. Végül 2006-ban nyomdafestéket láthatott egy vastag, nagyméretű kötetben szinte az összes szövege, vagy legalábbis, amit addig sikerült összegyűjteni.

KRE: Hajas Tibor performanszai valamiféle alapállapoton kívüli állapotba lépésről szólnak, amit Ön eksztázisnak nevezett az imént. Mi erről a véleménye?

TJA: Az ő performanszai a határtapasztalatokat vették célba, ehhez neki – jóllehet egyedül csinálta ezeket – szüksége volt közönségre, azza egy olyan figyelmi, pszichikai térre, ami a performansz esetében elengedhetetlen, minként a színháznál is. A performansz nem egy magányos tevékenység, hanem mindenkor egy közös aktus, még akkor is, hogyha a performer azt egymaga valósítja meg. Ugyanis, ha valahol a saját szobájában csinálná, akkor ez az egész nem jönne létre, vagy nem lenne ilyen. Hajas Tibor performanszai időnként életveszélyesek voltak. Nem arról volt szó, hogy rituális önfelszámolásra törekedett volna. Performanszait nem szuicid helyzetként, hanem az emberi élet határaira történő kollektív kirándulási kísérletként lehetne jellemezni. Performanszai, és ahogyan ezeket szcenírozta, felépítette, megvalósította, alapvetően rituális jegyeket hordoztak, illetve a különféle rituális alaptípusokkal megegyező jelleget mutattak.

KRE: Hajas Tibor és a performansz kapcsán a rítus és a ritualitás tárgyköre valóban megkerülhetetlen. Mi vezette Önt arra, hogy ezzel foglalkozzon?

TJA: Nagyon meghatározó volt számomra a svájci klasszika-filológus Walter Burkert (1931-2015), akitől rábukkantam egy olyan tanulmányra, amiben leírja, hogy hogyan zajlottak le a régi görögöknél a beavatási szertartások. Nagyon megmaradt bennem, hogy a beavatandónak egy gödörbe kellett a belekuporodnia, fölötte pedig egy bika torkát vágták el. Ez az írás állatáldozattal összefüggő beavatási szertartásról szólt, de az igazán impresszív számomra egy adat volt: egy bikának 50 liter vére van. 50 liter az 5 vödörnyi körülbelül, s ha nem is folyik ki azonnal mind, de ha ráömlik valakire akár csak 20-30 liter is, az nyilvánvalóan nem hatástalan. Egyrészt annak a tudata, hogy ez egy állatnak a frissen kiontott vére, másrészt pedig a vér egy nagyon furcsa anyag: ragacsos, vörös, tehát erős érzéki és érzelmi tartományokat érint és rezegtet meg.

KRE: Már ez a bivalyváltozatis gyönyörűen megjelenik az ünnep kapcsán szóba került Liam Young felvételben is, nem véletlenül van a bölényfej a táncoló férfinek a felső testén.

TJA: Igen, így van. Az emberiség kultúrtörténetéből elég sok ilyen bivaly- meg állatábrázolást ismerünk, valamint maszkokat.

KRE: A Burkert könyvének írásával egyidőben történnek az osztrák akcionista művész Herman Nitsch (1938-2022) performanszai, melyben a véráldozat szintén fontos szerepet játszik. Érdekes, hogy bizonyos témák egyidőben jelennek meg a tudomány és a művészet területén, de térjünk vissza Burkerthez!

TJA: Pár éve megtaláltam Burkert néhány könyvét a fájlmegosztó Library Genesis digitális könyvtárban, amely hozzáférhetővé tesz harmadik oldalon fellelhető digitalizált tartalmakat. Ezek között volt Burkert 1972-es főműve is, a németül írt Homo Necans (Öldöklő ember; angolul 1983.) Azért hangsúlyozom a dátumot, mert 1972 négy év távolságban van 1968-tól, és a hatvanas évekről egyrészt azt érdemes megemlíteni, hogy mindent elborított a strukturalizmus, illetve a marxista-szociologisztikus értelmezés. Ugyanakkor 1968 a diáklázadások kora, a társadalmi aktivizmus, társadalomkritika, politikai-gazdasági értelmezési horizontja, vagyis egy olyan közegben jelent meg ez a Burkert-könyv, amikor nem kifejezetten nyitott fülekre és szemekre talált. Sem a saját szakterületén, a kulturális antropológián belül, a klasszika-filológiáról nem is beszélve. Burkert már-már „pályaelhagyó” volt azzal, hogy ilyen területre merészkedett, mint az őstörténet, illetve az archaikus rítusok antropológiája. Klasszika-filológusként kezdte a pályáját; ez görög és latin nyelvtudomány, illetve irodalomtudomány. Németül, Altphilologie, vagyis régi filológia. Burkertet az kezdte el érdekelni, hogy mi van a görög tragédiák mögött.

A görög tragédiák, Szophoklész meg Aiszkhülosz drámái, számunkra már nagyon extrém történeteket mondanak el. Oidipusz király, aki egyrészt megöli az apját, aztán nőül veszi az anyját, és aztán megvakítja magát, ezek mind olyan jelenetek, amelyek a polgári színházban nem kifejezetten gyakran fordulnak elő. A XX. században már sok minden van, de nem ilyesféle történések. Sokkal inkább pszichológiai szintre tolódtak át, illetve másfajta konfliktusok képezik a modern színház túlnyomó részének a témáját. A középiskolában szóba kerül a görög színház, mely a „kecskeének”, azaz a Dionüszosz-kultusz folytatásaként születtik meg. Burkertet viszont az érdekelte, hogyan jött létre maga a Dionüszosz-kultusz, illetve hogyan alakult ki a különféle drámai formák előzménye, a rituális hagyomány. A könyvben a rituális cselekvések eredetét írja le, ami a vadászathoz kötődő kultikus tevékenységek révén alakult ki.

A vadászat nagyon régi emberi tevékenység; pár éve a Frankfurter Allgemeine Zeitungban olvastam, hogy találtak egy tűzben edzett dárdát, ami nyolcszázezer évvel ezelőtt készült. Korábban is találtak már ilyet, az hétszázezer évvel ezelőtti volt. Ez egyrészt azt jelzi, hogy a tűz használata nagyon régi. Johan Goudsblom (1932-2022) holland történész Tűz és civilizáció (Osiris, 2002) című könyve tudósít arról, hogyan és mikortól használták őseink a tüzet. Például vadászat alkalmával egész erdőket égettek föl – az ökológiai kártékonyságunk nem tegnap kezdődött. Az észak-amerikai prérik annak révén jöttek létre, hogy az indián őslakosok is tűzzel vadásztak. Néhányan felgyújtottak egy erdősávot a szél felől, a másik oldalon pedig ott állt a törzs. Amikor kimenekültek az állatok, akkor levadászták. Amíg csak nagyon kevés ember volt, addig ez nem is okozott problémát különösebben, mert bőven volt erdő, ember meg alig.

KRE: Hogyan figyelt föl Burkert nevére?

TJA: Olvastam egy szerzőpáros tanulmányát, amely az amerikai Stanley Kubrick (1928-1999) filmrendezőnek a 2001: Űrodüsszeia című filmjéről szólt, és idézték Walter Burkertet. Annak kapcsán, hogy az ember történetét régebben egy millió évesre becsülték, mára ez már eltolódott másfél millió évre. Ez nagyon-nagy idő. Ehhez képest a mi előtörténetétünk az utóbbi tízezer év, mióta kialakultak a folyamközben az első városi kultúrák, illetve a földművelés, letelepedés és ezzel együtt járó kultúra. A tízezer év a másfél millió évhez képest egy pillanat. A másfél millió év kilencvenvalahány százalékában az ember vadászott. Ahogy a távoli rokonaink, a primáták is vadásztak kisebb emlősökre. Persze nem mindegyik fajta, például a bonobók, de a csimpánzok, gorillák időnként vadásznak is. Erről ír Frans de Waal kortárs holland etológus az Our Inner Ape könyvében.

Tény, hogy az ember e roppant hosszú időszak során szinte mindvégig vadászott. Biztos ettek mást is, de azért a vadhús, a fehérje ilyesféle jelenléte az étrendben úgy tűnik, elengedhetetlen volt ahhoz, hogy emberré váljunk. Itt jegyzem meg, hogy a bibliai eredettörténet és a zsidó, illetve keresztény teológiában megjelenő ősbűn vagy bűnös állapot fogalma vélhetően innen ered, és így értelmezhető.

KRE: Térjünk vissza a performanszokhoz. Melyik volt a legradikálisabb, amit látott, illetve amiben részt vett?

TJA: Kelényi Béla (sz. 1953) performanszai voltak ilyenek; az egyikben egy nagy üvegtábla függött a színtéren, majd egy ponton ezt a performer összetörte. A másik Hermann Nitsch volt, akinek a munkáit az 1980-as évek közepe táján láttam, illetve találkoztam is vele, amikor az Osztrák Nagykövetség kultúrattaséja Beke László révén meghívott a lakásán tartott video-vetítésre és beszélgetésre. Magyarországon akkoriban nem lehetett nyilvánosan Hermann Nitsch műveit bemutatni.

Aztán láttam néhány japán csoport lenyűgöző, a tánc és a performansz határait folyamatosan áthágó előadását a Műszaki Egyetemen a Mozgásszínházak Világtalálkozóin az 1980-as évek elején. Majd Angelus Iván (sz. 1953) táncstúdiójában Min Tanaka (sz. 1945) japán butoh táncos előadását. Ebben, az 1950-es években Japánban kialakult legősibb modern táncban a táncosok minden mozdulata performatív cselekedet.

Én magam két performansz-szerűséget csináltam; mind a kettőt 1984-ben a Szkéné színpadán[2]. Az elsőnek inkább árnyjáték jellege volt, minimális történésekkel, amire Martin Heidegger (1889-1976) dialógusa indított, amit épp akkor fordítottam. Később Útban a nyelvhez címen meg is jelent. Az előadás erre a néhány dramatikus utalást is tartalmazó párbeszédére épült, amelynek alapját Heideggernek a Tezuka zen buddhista szerzetessel történt találkozása képezte. Amúgy Tezuka is megírta a maga emlékeit erről a találkozásról, de az teljesen különbözik ettől szövegtől, ami egy fiktív filozófiai dialógus.

A legerősebb tapasztalatom az volt, hogy a színház tere létrehoz egy olyan különös téridőt, ami mindenben eltér a környezőtől, mert egyfajta erőtér jön létre. Ebből tudtam jobban megérteni azt is, hogy Hajasnak miért kellettek a performanszaihoz a nézők, a jelenlevők: mert ez az erőtér velük együtt, a jelenlétük és a figyelmük révén jön létre. Itt tényleg egy pszichikai energiákkal telített erőtérről van szó, és azt gondolom, hogy mindenfajta színház ebből ered. Persze nem minden színháznak vannak közvetlen rituális vonásai annak ellenére, hogy a színház eredendően a rítus nyomvonalán alakul ki. Csak egyetlen mozzanatát emelném ki: azt, hogy minden mozdulat, ami egy ilyen térben történik, az más jelentésű, mint a normál mozdulataink. A rítusok, még ha nem is színházi térben is történnek, akkor is valamiképpen már a mozgás lassítása vagy gyorsítása révén eltávolodnak a megszokott mozgásmintázatoktól. Ez egyébként megfigyelhető a különböző felekezetek liturgiáinál, különösen az ortodox szertartásokban, ahol sokkal több az ismétlő formula.

KRE: Az írásaiból tudjuk, hogy a zene és a tánc nagyon közel áll Önhöz; merthogy az a másik, ami gyakori motívum írásaiban.

TJA: A táncos és néptáncos tapasztalatok mellett volt egy további: jártam tánc- és mozgásterápiára, amit mindenkinek tudok ajánlani. Ez a pszichodrámának, illetve a szabad kortárs improvizációs táncnak a keveréke, és nagyon sok szempontból hasznos. Lehet tanulni önismeretet, kapcsolódást, emberismeretet. Például, azóta tudom értelmezni a mozgásmintázatokat, s ha meglátok valakit, látom, ahogy mozog, abból sokkal jobban értem a személyiségét, mint hogyha percekig beszélnék vele. A kurzus végén javasolták a vezetők, hogy aki valamiképpen folytatni akarja, az a kontakt improvizáció gyakorlásába kapcsolódjon be. Ezt Steve Paxton (sz. 1939) dolgozta ki, s azóta mindenféle irányzatai lettek. Így aztán elkezdtem járni kontakt improvizációra, melyre a Trafó Kortárs Művészetek Házában került sor. Később átkerült a Tűzraktér független kulturális központba, a Hegedű utcába, a koreográfus, táncművész, látványtervező Frenák Pál (sz. 1957) próbatermébe, ahol többször élőzene kísérte a próbákat. Ki volt rakva mindenféle hangszer és egyszer elkezdtem dobolni. Aztán vettem egy djembe dobot, majd ráakadtam egy dobkörre. Időnként még most is eljárok oda, és az a tapasztalatom, hogy 1-2 óra alatt ismeretlen emberek között létrejöhet egy olyan intenzitású összehangolódás, amit egyébként nem nagyon tapasztal meg az ember.

KRE: Zárókérdésként feltesszük, hogy honnan ered az Ön érdeklődése a rítusok iránt?

TJA: Ha minél korábbi benyomás után kutakodunk, akkor ez a katolikus és az orthodox liturgia hatása lehet. Nagyanyámmal el-eljártam a templomba, ahol akkoriban még a II. Vatikáni Zsinat előtti latin liturgiát celebrálták. A másik a szerb orthodox kolostorhoz kötődik, mely Grábócon áll. 6 éves koromig itt laktunk. Akkor még élt az utolsó szerzetes, Alexej. A búcsúk alkalmából évről-évre hosszú ünnepi liturgiára került sor, körmenettel, kórussal. Kisgyerekkoromban ezek nagyon mélyen megérintettek.

KRE: Köszönjük szépen a beszélgetést. Kutatásához, írásaihoz minden jót kívánunk.

•••

MEGJELENT: ÚJ FORRÁS 2022 XII.  https://ujforras.hu/a-performansz-es-az-elet-ritualis-eroterei/

---

[1] https://www.c3.hu/~tillmann/irasok/muveszet/perform.html (2022.09.01)

[2]Ezekről itt ír Tillmann József: http://www.c3.hu/~tillmann/irasok/muveszet/perform.html (2022.06.10.)

‘AMI BENNÜNKET ÉRDEKEL, ARRA NINCS HATALMUK’ ••• Tillmann J. A. / Sirbik Attila

Egyes vélemények szerint az emberiség bármihez tud alkalmazkodni. Így az antropocén által okozott új világhoz is azáltal, hogy változtat életmódján?

 

A mögöttünk lévő másfélmillió év során elég sok mindenhez alkalmazkodtunk. Ami persze soha nem lehetett könnyű. És vélhetően mindig meg kellett fizetni az árát. Egy idő után már nem lehetett  erdőégetéssel vadászni, mert nem voltak már erdők, mert minden prérivé vált. Így aztán az indiánoknak más módszereket kellett találniuk a vadak elejtésére…

Történeti tudósítások szerint nagy szellemi és szociális változások kiváltói – az olyan spirituális megújulásokon kívül, mint amilyen Buddha vagy Jézus nyomán indult meg –, természeti katasztrófák, háborúk és járványok voltak. Egyébként tömegek nem szoktak maguktól arra a belátásra jutni, hogy meg kell változtatniuk az életüket. Erre csak kevesek, kis közösségek voltak képesek; régebben vallási közösségek, a filozófusok szektái, szerzetesek; újabb időkben az ún. reformmozgalmak, az életmódkísérletek és a különféle kommunái.

 

Az antropocénre, mint földtörténeti korra válaszokat adó irányvonal a non-humanizmus és poszt-humanizmus mentén való gondolkodás lehet?

 

Az antropocén viszonylag jól meghatározott, használható földtani fogalom, a földtörténeti korszakolás szerint azóta tart, amióta az ember maradandó nyomot hagy a földrétegekben, csak a kezdetét illetően folynak viták. A humanizmushoz illesztett különféle előtagokkal képzett fogalmak esetében viszont más a helyzet: szellemtörténeti tekintetben a humanizmus egy reneszánsz fejlemény, aminek ötszáz év múltán megfakult a fénye, így aztán az is jobban látszik, hogy milyen újjászületések láncolatának része. Ezekhez mindig elhalások is tartoznak, ezért lehet a bevégződésük után poszt-ról beszélni.

A mai teóriatermelésre tekintettel ezek a sokasodó posz-tok: posztok – vélemények, azaz különféle személyes, vagy diskurzusközösségek által kiötölt és közzétett statementek, amelyeket szerzőik vagy őszintén hisznek és vallanak, vagy mimetikusan másolnak, olykor apokaliptikus pátosszal adnak elő, máskor hűvös pozitivizmussal tálalnak.

A poszthumanizmus leginkább a globalizált politikai világban látszik érvényes kategóriának: különös az emberi jogok alakulását és a kínai kolonizációt tekintve. Az emberi jog, akárcsak a humanizmus – európai fejlemény. A muzulmán világban a muzulmánoknak vannak jogaik, a nem-muzulmánok dhimmik, vagyis „védettek” – jogfosztottak. Kínában pedig nincs is jog, soha nem is volt, ahogy humanizmus sem, lévén hogy Kínától távol áll bármilyen eszmei vagy vallási elköteleződés.

Ezért számomra távlatosabbak azok az értelmezések, amelyek a mai jelenségek és folyamatok eredetére, a modernitás hallgatólagos előfeltételeire irányulnak, utópikus feltevéseire és mítikus fejleményeire kérdeznek rá.

 

Hogy megértsük, a jelenlegi helyzet milyen következményekkel járhat, figyelmünket érdemes a jelent megelőző hosszadalmas, indukáló folyamatra irányítanunk, ahelyett, hogy utópikus jövőképeket vázolnánk fel?

A modernitás paradox vonásainak egyike az, hogy miközben egyre inkább a jövő igézetében élt – ezt igérte kezdettől abszolútuma, a tudomány Francis Bacon óta (Veritas filia temporis / az igazság az idő gyermeke, vagyis amit ma nem tudunk, azt holnap fogjuk megtudni…) –, ténylegesen nem a jövőt, hanem a múltat sikerült egyre inkább megismerni. A kutatási technológiák fejlődésének köszönhetően evolúciónk sokmillió éves előtörténete a génjeink nyomvonalán elég jól kirajzolódik, emberré válásunk hosszú története felől is képbe kerültünk. Amíg 100 száz évvel ezelőtti világtörténetekben pár oldal vagy fejezet szólt a prehistorikus időkről, de még az 1960-es években megjelent tízkötetes Világtörténetben is csak egy, addig mára ez az arány majdhogynem megfordult, amint azt például Yuval Harari emberiségtörténete mutatja.

A jövővel kapcsolatos elképzelések ellenkező tendenciát mutatnak; a 20. századi scifi gyakran nagy időtávlatokra tekintettel íródott; Olaf Stapledon Az utolsó és az első emberek című regényében többszáz millió éves jövőt vízionál. A műfaj fénykorában, a 60-as években számos történet játszódik sokezer év múlva, míg az ezredfordulóra a jóval közelebbi jövők jellemzőek. Ezzel párhuzamosan az utópiákat egyre inkább a disztópiák váltják fel. Kivételek azért vannak; ilyen Daniel Suarez Daemon-trilógiája, amelyben alternatív életmódokat kereső, önszerveződő közösségekből épülő világhálózat bontakozik ki. A kis reccs regényvilágában pedig a különböző korokon át vezető hadjárat végül a különböző kultúrák és szubkultúrák közötti világbékére vezet, ami persze írója, Horváth Viktor iróniájának köszönhetően, az internet fölé magasodó Mesterséges Intelligenciával, a műholdon működő Szent Szellem szerver révén valósul meg…

 

A jelenleg kialakult helyzet milyen fontos kérdéseket ír át, hoz mozgásba? Érdemes egy új elméleti keret felől vizsgálni bizonyos aktuális kérdéseket?

 

Mivel nem ismerjük még a helyzet kimenetelét, a hatását sem lehet megítélni. Csak a nagyságrendje látszik kirajzolódni; úgy tűnik, nem alaptalan az állítás, hogy a II. Világháború óta nem történt ilyen mérvű változás a világban. Feltehetően a mostanáig működő paradigmák és teóriák nagy része passé lesz.

 

Már a globális pandémia megjelenése előtt szemtanúi lehettünk annak, hogy pédául a vizuális design milyen módon reflektált a felgyorsult termelés és fogyasztás problémáira, a rohanó életmód közhelyeire, a humán és ökológiai katasztrófa fenyegetéseire. A Slow Life jelenség most aktuálisabb, mint „valaha”?

 

A gyorsulás – és általában a sebesség – problémája a 19. század óta időről-időre felmerült, elméleti diskurzusa a 70-es évektől kezdődően, Paul Virilio munkái nyomán bontakozott ki, ezzel egyidejűleg a lassulásra irányuló elgondolások és gyakorlatok is megjelentek. A slow designt az ezredfordulóra datálják, de Dieter Rams már jóval korábban művelte, mivel szerinte ez az egyetlen esélyünk: Visszatérni az egyszerűséghez.

És vannak mások is, akik az ennek jegyében dolgoznak: John Pawson, aki fotográfusként éppoly formátumos alkotó, mint építészként, de az egyszerűség magasfokú reflexiója, nagyszabású teoretikus programjának kidolgozása is neki köszönhető.[1] Példák vannak rá a filmben is ( Shirley Gustav Deutschtól , Az élet vendége Szemző Tibortól, de Forgács Péter filmjei is többnyire ilyenek), ahogy fotóban (Sugimoto Hiroshi, Czigány Ákos), és másutt is.

A különféle lassulási szlogenekkel meghirdetett mozgalmak – a slow livingtől a slow foodig –, akárcsak a keleti és nyugati meditációs eljárások, és az ezekből származtatott pszichotechnikák alapjában terápiák: gyógyítási eljárások, amelyek az életmód kiigazítására, átalakítására, olykor átmeneti, vagy egy-egy területen történő helyreállítására irányulnak. Az, hogy a szokásos élet sajátos lázállapot, méghozzá nemcsak a sebességláz folytán, korántsem újkeletű gondolat. A régi filozófusok tevékenységüket orvoslásként értelmezték; Epiktétosz egyenesen azt mondja tanítványainak, hogy a filozófus iskolája orvosi rendelő, “hiszen nem egészségesen érkeztetek ide”… A közkeletű elképzelésétől eltérően az antik filozófia nem elmekonstrukciók fejlesztéséből állt, hanem eredendően az élet vizsgálása és alakítása volt a centrumában (Szókratész szerint meg nem vizsgált életet nem érdemes élni.) Az életművészet, az élettechnika (techné tou biou, ars vitae) elgondolásai és gyakorlatai erre irányultak.[2] Ezért is kapott nagy lendületet – Pierre Hadot munkássága nyomán – a filozófiai életművészet újrafelfedezése az ezredfordulón, bár ez errefelé nem nagyon érződött.

 

Ha hirtelen átállunk és maradunk az online tanulásnál, a home office-nál és a valós szociális kapcsolatok korlátozásánál, az hogyan érintheti a kulturális/művészeti életet?

 

Ez  vélhetően területenként eléggé eltérő hatású lesz, bár hosszabb távon mindenkit érint.  Az egyetemi képzés alakítása az utóbbi időszakban egész Európában egyre inkább a hivatalnokok kezébe került, a mostani megoldások láttán nyilván még több ötletük támad a hatékonyság, a racionalizálás, piackonformitás és más hasonló hagymázak előmozdítása terén. Ahogy az ellenőrzés kiterjesztésében is: néhány egyetemen már most digitálisan kell könyvelni az órákat, távtanítás esetén a folyamatos követés technikailag egyszerűen megoldható, mégcsak nem is kell külön kamerákat felszerelni a tantermekben, miként az e téren élenjáró kínaiaknál…

A művészeti szcénákra nézve országonként nagyon különbözőek lesznek a következmények, ez jól látszik: van ahol már millióeurós extra támogatásban részesültek, máshol újabb arénákat építenek a népség gyülemlésének és a sportnak nevezett szórakoztatóipari üzletág heréit hízlalják.

 

Mennyiben meghatározó a média szerepe a kialakult helyzetben. Hogyan tudunk megfelelő módon tájékozódni?

Ezen a téren is országonként nagyon különbözőek az adottságok és a hagyományok. A legtöbb nyugati EU-országban a közszolgálati médiumok a köz szolgálatában működnek, és – ha vannak is torzulások és elhallgatások az ilyen-olyan pártérdekek és a leftista PC-ideológia következtében –, nem egy bűnszövetkezet aljas propagandáját terjesztik. Vannak továbbá más, megbízható magán-médiumok, minőségi újságok, blogok, amelyek viszonylag jól működnek; megfelelőek az antennáik, van arányérzékük, rajta tartják szemüket a világon, nemcsak a Ká-medence kreclije van a homlokterükben. Persze ahogy a modern képviseleti tömegdemokrácia anomáliái egyre nagyobbá és nyilvánvalóvá válnak, úgy ez az egykor Negyedik hatalmi ágnak nevezett sajtóról ill. médiumokról még inkább elmondható. Az ui. ép ésszel elfogadhatatlan, hogy akárkik megvegyenek egy lapot vagy más tömegmédiumot, majd – beetetve közönségüket, megvéve szavazatukat – bevásárolják magukat a közhatalomba, privatizálják és kisajátítsák az államot – ahogy ez korábban Olaszországban történt. Friss példa a korábban mérvadó európai lapnak számító Le Monde esete, amelyet egy cseh oligarcha vett meg, nyilván abból a pénzből, amiért szorgos munkával megdolgozott.

A behálózott világban a tájékozódás nem könnyű; sok időt emészt fel és fáradsággal jár, a kínálat csábításaval szemben védelmi stratégiák és jól szűrő, áttekintő szemlék kellenek. (Német területen a perlentaucher.de ilyen.) És kell hozzá a nyelvtudás – mert a világról még az egyébként korrekt magyar médiumok is eléggé esetlegesen és aránytalanul tudósítanak. Ahogy a kritikai képességek használata is elengedhetetlen – különösen a keresők és „közösségi” médiumok algoritmusok ajánlatai esetében –, különben egyre egyszínűbb és zártabb buborékban találja magát az ember.

 

 

“Nem csak anyagi mivoltában lesz sérült a Föld a környezetszennyezés miatt, hanem olyan bolygóvá válik, ahonnan maga az ember van kirekesztve. Úgy vélem, hogy olyan baleset születésének vagyunk tanúi, amelyhez hasonlót ember eddig még nem látott; olyan katasztrófának, amely minden filozófia végpontja kell hogy legyen. A környezetvédelem kérdése mögött ott látjuk a filozófia jövőjének a kérdését is. De nem elég csupán a zöldek által képviselt vagy a vizek szennyeződésével foglalkozó környezetvédelmet tekinteni – ez sokkal súlyosabb probléma: a létezés problémája. A távjelenlét olyan jelenség, amelyhez hasonlót kizárólag a vallásos gondolkodásban találunk: a szellemekben illetve az angyalokban.” – mondta még idejekorán Paul Virilio. Az ú.n. távjelenlét jelenlegi eszkalálása, véleménye szerint milyen következményekkel járhat?

 

Virilionak a sebességgel, a technológiával és a médiumokkal kapcsolatos felismerései, teóriái, elemzései jórész maradandó érvényűek; még akkor is figyelemreméltóak, ha gyakran elszáll extrapolálásai során, vagy túlhúzza ítéleteit a retorikai hevület. S persze nála is tekintetbe kell venni a francia teoretikus diskurzusokban dívó szokásrendet, mert ezek eléggé eltérnek az egyébként elterjedt (angol, német) beszédmód mintáitól: a szalonokból ered, és az ékesszólás sziporkázó szóvirágai, hol dallamos, hol karcos szólamai, az ismétlések körei a velejárói (Bár redundanciája még messze elmarad Derridáé mögött…)

Ezt azért kell itt megjegyeznem, mert a távjelenlét kérdéséhez olyan nagyívű gondolatmenet nyomán jut el, melyben a filozófia végpontja és a létezés problémája szóba kerül…

Nem gondolom, hogy a teleprezencia jelenségét ilyen végső kérdésekre kiélezve kellene értelmezni, bár kétségkívül felvet filozófiai és ontológiai kérdéseket is, és arra hajlamos egyéneknél képes károkat okozni. Magam úgy vagyok ezzel, mint egyébként Virilio is – ahogy a Beke Lászlóval folytatott beszélgetésében – mondja: “keresztény vagyok, szeretem a testeket”[3]… Ezért úgy tűnik, hogy ennek a  technológiának a hatása – a vesztegzár és a társadalmi distancia múltán – fel fogja erősíteni a közelség, a közvetlen jelenvalóság vágyát. Én legalábbis fokozott várakozással tekintek a személyes találkozások, különösen a barátaimmal való találkozás elé…

 

 

Krízishelyzetet totalitárius vagy demokratikus eszközök képesek jobban kezelni?

 

Erről a történelem elbeszélései, és a politikafilozófia, s persze a helyi folyamatok mellett a rendszerelmélet elég tanulságokkal szolgál: a hatalmi elhatalmasodás már enyhébb fokon is elszigetelődéssel jár, a döntések következményeiről csökken a fídbek, a folyosó lesz a legfőbb szűrő (Carl Schmitt) [4], a lakájok és csókosok csatornái viszik a híreket; így reális visszajelzések nélkül egyre kevesebb a korrekció – ami a hatalmi dölyf fokozódásával együtt garantálja a csődtömeg kibontakozását. Ami persze olykor sokáig el lehet nyújtani, mint azt Kuba esetében látni…

A demokratikus döntési folyamatok viszont hosszadalmasan zajlanak, ezért válsághelyzetben olyan demokratákra van szükség, mint amilyen Churchill volt.

 

Akár saját szakterületét tekintve milyen alulról építkező, civil kezdeményezések segíthetnek minket majd a jövőben?

 

Tavaly két kollégával, Miklósvölgyi Zsolttal és Szentpéteri Mártonnal közösen tartottunk egy Jövődesign kurzust a MOME Doktor Iskolájában, ebből egy kutatócsoport kezd kibontakozni. A jövő designját persze egyszerre értjük ironikusan és komolyan is, az előbbi viszonyulás indokoltságát a múltbéli jövőkről alkotott elképzelések indokolják, a komolyságát pedig annak belátása, hogy „a jövőre vonatkozó sejtések befolyásolják a jövőt” (Soros György). Hasonló kezdeményezések máshol is vannak, a Kolding School of Designban dán kollégáké ilyen.

Az utóbbi években megjelentek különböző etnofuturista teóriák (afrofuturizmus, sinofuturizmus stb.) és mozgalmak, van hungarofuturizmus is. Ennek tengelyében a képzelet formáinak térben és időben történő áthangolása, a helyi pre- és posztmodern narratívák megszaladásainak, a csodaszarvastól a Szíriuszig vezető fantazmáknak az eltérítése, nagyvonalúan integrálása áll – a jövőre vonatkozó sejtések feletti monopólium birtokba vételével. [5]

Vannak aztán művészek, akik már évek óta az életalternatívák területén dolgoznak; ilyen Kaszás Tamás és Lóránt Anikó, akik munkáikban a permakultúrát az agrárkultúrán túlmenően értelmezik és élik. Vagy említhetem még Cserne Klárát, aki tavaly apokalipszis tréningeket, kreatív túlélési gyakorlatokat szervezett.

 

 

Egy olyan időszakban, amelyben megrendül a tudományba vetett bizalom, miben bízhatunk

 

Nem gondolom, hogy indokolt lenne a tudománnyal kapcsolatos általános bizalmatlanság, ami persze nem azt jelenti, hogy hinni kellene mítoszaiban, vagy végső igazságnak kellene tekinteni. Ehhez amúgy a tudománytörténet, akárcsak a tudományfilozófai tudománya elég adalékkal és érvvel szolgál. A tudomány, ahogy semmilyen tudás, nem abszolút. És főként nem abszolútum. Kellő reflexióval rendelkező tudósok nem is állítanak ilyet.

Ha felnézünk a csillagos égre, elég masszív, kikezdhetelen bizonysággal magasodik fölénk. Határtalan fenségét és rendjét a régi görögök ékesnek és ragyogónak nevezték – ez a kozmosz eredendő jelentése.

Amikor pedig kétely támad, érdemes Erdély Miklós Mondolatát felidézni:

Ha kétfelé mereszted szemed: az egyre kisebbre és a beláthatatlan

nagyra, akkor belátod, hogy ugyanazt látod, és eltűnik napi bánatod.

 

És akkor a végére: milyen jövőképet „jósol”?

 

Valószínűnek az látszik, hogy az epidémia felgyorsítja a totális ellenőrzés technológiáinak kiépülését és elterjedését. Ezeket Kína már korán elkezdte megvalósítani: a kommunizmus –  miként Lenin elvtárstól tudjuk: – szovjethatalom + villamosítás, azaz pártszerű bűnszövetkezet + digitális totalizmus. Ennek az exportálása  már korábban előtt elkezdődött, ezentúl még jobb üzlet lesz: ún. szociális pontrendszerrel kombinált arcfelismerő és egyéb azonosítók, hard- és szoftverek iránt a különféle színezetű diktatúrák részéről megvan a kereslet.

A demokratikus politikai kultúrával rendelkező országok esetében remélhető, hogy ellenállnak az ilyen technikák csábításának, és ha élnek is ilyenekkel, a visszaéléseket képesek lesznek feltárni.

A retardált kelet-európai régióban a korábbi egyöntetűséghez képest egyre erősebbek az eltérések, így a jövőjük is különbözőképpen alakulhat. A létezés magyar lejtőjén lendületesebb lesz a haladás, ezt a Nemzeti Elsötétedés Rendszerének újabb lépései ezt jól mutatják, egyre gyorsabban sűllyed saját sötét lehetőségei mélyére.

Ám ezek a tendenciák vélhetően mégsem vezetnek a múlt század totális társadalmaihoz hasonló állapotokra. Ez részint a szellemi helyzet, részint a technológiák különbözősége miatt látszik valószínűnek: nincs jele annak, hogy a népesség nagy része a nemzetközi vagy a nemzetiszocialista  hiedelemvilágot, netán bármi hasonlót hevesen vallana. A kínai kommunista katyvasz kötőanyagként körülbelül olyan konzisztens és szilárd, mint a NER által terjesztett nemzeti lepedék.

Technológiai téren a digitalizáció nemcsak a hatalmi eszköztárat erősíti, hanem – mint a hadtörténet során mindig –, lehetőség az ellenfegyverek fejlesztésére. Ilyenek már léteznek, és még inkább lesznek. Globálisan e tekintetben alighanem az internet műholdakra telepítése a legjelentősebb fejlemény, válságok esetén ui. a diktatúrákban szokás lekapcsolni a hálót (már ahol van ilyen; Kínában erre nincs szükség, ott kizárólag a komenista párt saját hálózata működik). Korábban erre már Törökországban és nemrég Iránban volt példa. Nyilvánvaló, hogy krízishelyzetben nemcsak az ilyen országok paranoid hatalmasai élnek majd ezzel – amennyiben még módjukban áll. Ettől persze még nem biztos, hogy „ki lehet vonulni a helyhez kötött társadalmi és politikai ellenőrzés világából” – mint Manuel Castells véli[6] –, szükség lesz a hekkelés, az önálcázás, a megtévesztés leleményes stratégiáira, kreatív taktikai megoldásaira, így művészek és informatikusok és mások együttműködésére. Amihez persze jó, ha el tudjuk mondani Epiktétosszal egybehangzóan: „Amit hatalmuk van megtenni, arra mi nem adunk; ami bennünket érdekel, arra nincs hatalmuk.”[7]

MEGJELENT:

AMI BENNÜNKET ÉRDEKEL, ARRA NINCS HATALMUK

 

[1] Tillmann J. A. Egyetlen esélyünk: az egyszerűség. John Pawson Minimumának ajánlása K.u. K. Filozófia

https://filoszofia.wordpress.com/2019/01/02/egyetlen-eselyunk-az-egyszeruseg-john-pawson-minimumanak-ajanlasa-%E2%80%A2%E2%80%A2%E2%80%A2%E2%80%A2%E2%80%A2%E2%80%A2%E2%80%A2%E2%80%A2%E2%80%A2%E2%80%A2%E2%80%A2%E2%80%A2%E2%80%A2%E2%80%A2/

 

[2] Tillmann J. A.: Életgyakorlatok – Az antik filozófia praxisáról, LAM (Lege Artis Medicinæ) – 2016. 26. https://filoszofia.wordpress.com/2016/12/02/tillmann-j-a-eletgyakorlatok-az-antik-filozofia-praxisarol/

[3] Paul Virilio beszélgetése Beke Lászlóval, Vigília 1989/6

 

[4] Carl Schmitt: Dialógus a hatalomról, Vigília 1991/2 120.

[5] Hungarofuturista Kiáltvány https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/hungarofuturista-kialtvany.html

 

[6] „Az áramlások tere párhuzamosan létezik a helyek terével (…) a világelit a meghatározó tevékenységekben az előbbire támaszkodik, mivel ez a tér hatékonyabb, és segítségével ki lehet vonulni a helyhez kötött társadalmi és politikai ellenőrzés világából” Manuel Castells: A tudás világa, Napvilág, Bp., 2006. 63.

[7] Epiktétosz: Beszélgetések [1,9,21], in Epiktétosz össze művei (Steiger Kornél fordítása), Gondolat, Budapest, 2014. 36.

Mi a tiéd? ••• Pál-Lukács Zsófia beszélgetése Tillmann J. A.-val

Pál-Lukács Zsófia: A legutóbb megjelent könyvének címében szereplő eseményhorizontot a fülszöveg a Nomád Nagyszótárból merített definícióval magyarázza. Azt sugallja, hogy nem tudunk az eseményhorizont mögé látni. Mit jelent ez pontosan?

Tillmann J. A.: A cím némileg hangzatos; mentségem, hogy a kiadó kérése is belejátszott, de még inkább az, hogy önirónia ellenpontozza. Magam is médiumokból merítem a világról való ismereteim túlnyomó részét…

Az eseményhorizont fogalma a kozmológiából ered, de itt a hétköznapi események horizontjáról, a médiafelületekből és hírhordalékokból képződött kaotikus torlaszról van szó. Ami persze ironikusan értendő, mint ahogy a Nomád Nagyszótár is egy ironikus projektum… Másfelől pedig talán jelzi a mélyebb megértés szándékát; azt, hogy a kutatás és az értelmezés túlvisz ezen.

PLZs: Az Ön életében milyen események váltottak ki az „eseményhorizontjukon” túlmenő hatást?

TJA: Találkozások, amelyek valamiképpen megváltoztattak. Valamennyiünk életében vannak ilyen események, esetemben is van jó néhány. Néha ezek közvetett módon történnek; ilyen volt az, amikor hetvenegyben hallottam az Atomszívű Anyát a Pink Floydtól, vagy később, amikor rátaláltam Kafka töredékeire. Vannak persze másfajta események is; ilyen volt ennek a könyvnek a létrejöttében közrejátszó két választás Magyarországon. 2002-ben nem pusztán a hatalmukat féltő aktorok gátlástalanságának új nagyságrendje, a polgári és civilizatorikus minimumok áthágása lepett meg, hanem a tömeges közemberi megnyilvánulások; a korlátoltság és a beszűkültség mértéke. Ekkor kezdtem a térfelfogás, illetve a nemzeti kulturális terek kialakulásának történetével foglalkozni.

A 2014-es választás már nem volt ennyire meglepő, de hosszú távú hatásain tűnődve arra jutottam, hogy itt az ideje Marcus Aurelius újraolvasásának…

PLZs: A különböző kultúrákkal hogyan és miért kezdett el foglalkozni?

TJA: Esetenként eltérő okokból, olykor felkérésre. Persze ekkor is voltak más motívumok:mivel lefordítottam Heidegger és Tezuka dialógusát, ezért írtam Japánról, Böhringer western-könyve pedig inspirációt adott az Egyesült Államokról szóló esszéhez.¹

Kínáról is némileg hasonló okból írtam; barátaim, a kétszemélyes berlini Merve kiadó, megjelentették Francois Jullien könyveit, és ezek révén valamelyest képem lett a kínai gondolkodásról. Amit persze itt is kutatnak, tanítanak különböző egyetemeken, ám azt láttam, hogy a diskurzusok többnyire egzotikus érdeklődésről tanúskodnak, nyelvi és filológiai kérdések köré fonódnak, egyébként turisztikai a távlatuk. Sinológusok körében sem nyilvánvaló például, az értelmiségi köztudatban még kevésbé — pedig három magyar fordítása is van —, hogy Szun-ce 2500 éve íródott hadművészeti értekezése milyen mértékben áthatja a kínai gondolkodást. A dinamikusan épülő Selyemút éppúgy az ezen alapuló stratégia része, mint a katonai szempontból is jelentős kikötők megvásárlása világszerte, ahogy ez nemrég Pireusz esetében történt. De ennek részét képezik a nyugati egyetemeken alapított és finanszírozott Konfuciusz intézetek is, amelyekkel — mintegy trójai falovakként — a Kína-kutatást törekszenek kézbe venni.

Az iszlám másként merült föl: a 90-es évek közepén olvastam Bernard Lewis esszéjét az iszlám térfelfogásáról, ami kiélesítette a figyelmemet.² Itt némileg más a helyzet, mint Kína esetében; minéműségét lehetne ismerni, de a rózsás színszűrökkel szemlélődő kultúrrelativizmus mellett ezt történeti amnézia is akadályozza: kezdve annál, hogy a nyugati történeti tudatból jószerivel kimaradt a középkori európai történelem fele: Bizánc, amit a kibontakozó iszlám kezdettől fogva ostrom alá vett, és fokozatosan meghódított. A másik tényező az volt, hogy az iszlámot a reformáció folyamán mint pozitív ellenpéldát stilizálták fel a korabeli korrupt katolicizmussal szemben. Aztán ehhez az ábrándképhez a felvilágosodás a „nemes vadember” mítoszával és keresztényellenes propagandájával járult hozzá. Így a 18. századtól kezdve az iszlám romantizált ködképe lebegett, még az egyébként felvilágosult a tekintetek előtt is. Safranski arról ír, hogy „Goethe számára az iszlám valami romantikus volt”.

PLZs: Miként fér össze a filozófiával ez a többműfajúság?

TJA: A filozófiában szinte minden műfaj fellelhető: az aforizmáktól kezdve a dialogikusokon át a regényig; antik és modern szerzők esetében egyaránt: költemény Parmenidész fennmaradt töredéke, Nietzsche versei magyarul is a Lyra Mundi sorozatban jelentek meg, Pascal a francia próza megújítójának számít, Roland Barthes pedig nemcsak új műveket, hanem új műfajokat is alkotott. Gabriel Liiceanu, román filozófus egyik könyvében egy oldalon keresztül sorolja föl a filozófia megnyilvánulásmódjait, műfajait. Korántsem kötelező az értekező próza száraz nyelvét használni. Voltak és vannak a nyelvi formálásnak mesterei a filozófiában is. Ezt a mai magyar közegben leginkább Tatár György esszéiben érzékelem.

PLZs: Írásaira a személyes hangvétel jellemző, s szembetűnő a különbözés a hagyománytól. Honnan ered ez az eltérés?

TJA: Sokféle hagyomány létezik, itt és most is. A mindenkori mainstream összetételét különféle áramlatok alakítják. Olykor még pénzáramok is szerepet kapnak benne, ahogy az ún. analitikus filozófia esetében, amelynek sikere főként bő finanszírozásának — ösztöndíjaknak, jól fizetett állásoknak — köszönhető, nem pedig hallatlan horderejének. Aztán persze a divatok is hatnak; a dekonstrukció hulláma elült, vannak próbálkozások új brandek bevezetésére. De a marxizmus reciklálása is üzemszerűen zajlik, régi és új változatokban, de a véres következmények ellenére a rózsaszín light verziójában forgalmazzák. Az egyetemi piac keresletére reagál a könyvkiadás piaca: a Suhrkamp kiadó minap megjelent újdonságlistája szinte olyan, mintha a Dietz Verlag, a keletnémet kommunista párt kiadójának 1968-as katalógusát reprintben hozná.

A szellemi divatok persze változnak, amit jól mutat a keleti filozófiák itteni recepciója: amikor ’78-ban buddhizmus-szemináriumra jártam az ELTE-n, rajtam kívül még ketten látogatták, és egyikük kívülről jött, tengerésztiszt volt. Érdeklődésem alakulásában nyilván közrejátszik egy s más, edukáció, életrajz, ízlés… Bizonyára része van benne annak is, hogy esztétika szakot végeztem, nem jártam végig az iskolás filozófia kötelező köreit. Ahogy annak is, hogy egyetemi éveimben nem a kanonikus, hanem periferiális vagy filozófián kívülinek tartott gondolkodók érdekeltek elsősorban: Heidegger, Erdély Miklós, Hajas Tibor… Aztán ez felerősödött a következő évtizedben, amit az akadémiai közegtől távol töltöttem. A posztgraduális önképzés éveiben fedeztem fel a magam számára Paul Klee képi és reflexív gondolkodását, valamint Hannes Böhringer írásait, filozófiáját.

PLZs: Munkáiban hangsúlyos a távlat, Heidegger hatása érvényesül ebben?

TJA: A filozófiát a csodálkozásból szokták eredeztetni. Ez az ámulat, a ráeszmélés, a dolgok fölötti tűnődés élménye, ami távlattal jár; ez a distancia pátosza, ahogy Nietzsche nevezi. A közvetlen közelségekhez, a köznapi beágyazottságunkhoz képest teremtődik egy távlat, persze ez nemcsak a filozófiában fordul elő…

Heidegger az élet határhelyzeteinek távlatában merült el; a véges létezés, a „halálhoz vetett lét” kérdése képezte fő témáját, de ennek a pátosznak a mélysége az unalom vagy a technika tárgyalásánál talán még áthatóbb. Ugyanakkor ez a távlat, bár Leibniz ótaa legjelentősebb lételméletre vezetett, a saját életére való rálátását, az önreflexióját mégsem segítette elő, sőt úgy tűnik, kifejezetten megtévesztette a környezete és a személye, valamint szerepének megítélése tekintetében. Aminek ismertek a következményei. Nem olyan életet élt, ami követésre lenne érdemes.

PLZs: Sokat foglalkozik az életművészet filozófia hagyományával. Hogyan került kapcsolatba ezzel a diskurzussal?

TJA: Egy felfedezéssel ért fel, amikor rátaláltam, Pierre Hadot alapművének német kiadására, ami már a címében is jelzi azt, hogy a filozófia — életforma.³ Az ő kutatásainak köszönhetően derült ki, hogy a filozófia intézményes kezdeteitől, az iskolák létrejötte óta korántsem az, aminek az utóbbi évszázadokban látszott: nem puszta spekuláció, nem logikai rejtvényfejtés, mint ahogy nem is merő értelmezéstörténet. Az antik filozófiai iskolákban mondhatni az élet teoretikus és praktikus technikáját tanították; ez volt latinul az ars vitae, amit életművészetnek szoktunk fordítani, jóllehet a régi ars szó, a mesterség művelésének művészeteként értendő. A filozófia sokrétű gyakorlatainak — a figyelem fókuszálásától a halál-meditációig terjedő — napi elvégzését nevezték aszkézisnek. Ami egyáltalán nem önsanyargatás, hanem az élet változó helyzeteire való folyamatos készülés. További késztetést jelentett Hannes Böhringer személye, az írásaival, valamint a Képzőművészeti Főiskolán tartott előadásai révén. Ezeket lefordítottam és szerkesztettem egy életművészet számot a Műhely folyóiratban.⁴

PLZs: A filozófiai témákat a mediális, médiumelméleti és más tárgykörök iránti érdeklődése ellensúlyozza. Honnan ered, és hogyan fér össze ez a sokféle téma, érdeklődés?

TJA: A médiumelméletet, ahogy más felkéréseket is, az „élet hozta”: a 90-es évek közepén tanítani hívtak a Képzőművészeti Főiskola Intermédia tanszékére. Bár számomra nem volt terra incognita, ismertem Paul Virilo, Vilém Flusser és mások munkáit, de a tanításhoz ez nem volt elég. Más szerzőket és teóriákat is tekintetbe kellett venni; így aztán idővel valamelyest képbe kerültem. Ezen a területen az „első észlelő”, McLuhan a fő forrás; az újabb, rövid szavatosságú elméletekhez képest korántsem „papírtigris”. Unikális gondolkodásával találkozni mindig frissítő hatású. Nem utolsó sorban médiumértelmezésének fesztávolsága folytán kezdjük érzékelni és valamelyest érteni minden dolgok mediális voltát. És ez korántsem korlátozódik a médiumelméletre, a teológiától a kozmológiáig terjed: John Archibald Wheeler, a közelmúlt egyik legjelentősebb elméleti fizikusa szerint az univerzum digitálisan értelmezendő mindenség, mintegy kozmikus komputer — azaz egy médium, amelyet az utóbbi évszázadokban sajnálatosan csak analóg módon értelmeztünk…

A médiumelmélet persze nem „szakterületem”, ahogy a kozmológia sem az; különben sincsen szakterületem, csak érdekel. Elég régtől fogva, mivel nem a klasszikusokon, hanem a sci-fi klasszikusain nőttem föl, és olykor olvasok csillagászati és kozmológiai munkákat is. Ami akár hagyományhűségnek is tekinthető, hiszen az összes tudomány a filozófiából fejlődött ki, miközben a filozófia maga nem tudomány. Mint ahogy persze nem is tudománytalanság.

PLZs: A szellemi élet számos színterén jelen van, de nem követi a társadalmi szerepvállalások és megszólalások általános sémáját. Mi készteti erre?

TJA: Egy megvalósult utópiában nőttem föl, ahol elég jól érzékelhető volt, mire vezetnek a társadalomboldogítás Nagy Elbeszélései. Alkalmam volt hosszabb antropológiai terepmunkát is végezni a Magyar Néphadsereg szervezésében, ahol elég élményszerű tudásra tettem szert a humán képességek és a szociális szerveződés lehetőségeiről. Egyetemistaként Szabó Miklós háziegyetemi előadásait is hallgattam, ahol a nemzetközi és a nemzeti szocializmus párhuzamait elemezte. Ennek ellenére ’89körül egy ideig magam is osztoztam abban az illúzióban, amivel a felszabadulás eufóriája köreinkben járt. Ám hamarosan látnivaló lett, hogy az addig csak történelmi stúdiumokból ismert eszmék, figurák, törekvések, intézmények és tettek hogyan válnak valóra; hogyan jutnak érvényre a hagymázas helyi hagyományok, amelyekből Kelet-Európában mindig is hatalmas készletek rejlettek. Az utóbbi évtized pedig kétségtelenné tette, hogy itt a „hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezete” milyen képességekkel rendelkezik az önsorsrontás terén, és milyen fontos számára a szabadság.

Ez persze nem új keletű fejlemény, a görög filozófusoknak is voltak tapasztalatai a népség uralmáról. A filozófia akkor sem a társadalomboldogító fantazmák fejlesztéséről, vagy a népképviseleti rendszer tökéletesítéséről szólt. Ez ellentétes lett volna ember- és világismeretükkel. Semmilyen létezésre nem ad választ a körülmények mégoly részletes, netán „osztályszempontú” elemzése, mint ahogy moralitás sem következik belőle. Akik állandóan másokon akarnak segíteni, ott többnyire valamilyen személyes probléma rejlik. Ennek egyébként más területen „segítő szindróma” a neve. A filozófia alapmondata viszont valahogy így hangzik: Ich philosophiere für mich. Magamnak filozofálok (Hannes Böhringer). De szívesen megosztom másokkal.

PLZs: Sokszor az a benyomásom, hogy szövegeiben a tér nem földrajzi értelemben érdekes, hanem az időben való változás viszonyában, hogy a távlat temporális értelemben ragadható meg. Hogyan érti a távlat fogalmát?

TJA: A távlat a távolság felmérésével függ össze, a távoli tekintetbevételét jelenti. Gyerekkoromtól kezdve sokat néztem térképeket, olvastam útikönyveket. A más terek többnyire másfajta életeket, és más időket is jelentenek. Az útikönyvekből derül ki, hogy mások, más korokban is voltak ezzel így; nemcsak a szocialista tábor szögesdróttal körbekerített korszaka adott erre alapot. Az utóbbi idők egyik legszebb könyve, Judit Schalansky Távoli szigetek atlasza is ilyen indíttatásból született, igaz, ő is a tábor kelet-német szegletében nőtt föl, ahonnan még távolabbinak tűnhetett minden.⁵

Ha eljutok egy új helyre, többnyire annak elő- és utótörténete is érdekel. Megpróbálom érteni, elhelyezni az időben, az alakulások folyamatában. Ebben biztos hatnak a tanulmányaim, de még inkább a térben és időben egyaránt kitágult perspektíva, ami a történettudományban is érzékelhető. Régebben az ún. világtörténetek egy-két ezer évet fogtak át, a két legérdekesebb könyv, amit újabban ebben a tárgykörben olvastam, Harald Haarmann indoeurópaiakról szóló munkája, amely tízezer éves távlatban tekinti át a nyelvek történetét, Yuval Harari emberiségtörténete pedig évek százezreit fogja át.

PLZs: Egyszer említette, hogy nem szereti a nosztalgiát. Hogyan viszonyul saját múltjához? Keleti utazásainak élménye például nem ébreszt Önben nem kelt nosztalgiát?

TJA: Lehet, hogy a nosztalgia nagy hullámának hatására, a 80-as években alakult ki az ellenérzésem; akkor széles körben érzékelhető volt az elvágyódás, a visszavágyódás a „boldog békeidők” világába. Ez a háború előtti korszakot jelentette, ami számomra magyar viszonylatban különösen viszolyogtató időszak. Az akkori Európában máshol sem volt virágkor, de itt a kisszerűség és álnokság különösen visszataszító válfaját alakította ki a „keresztény úri középosztály”. És a polgári világnak és a kereszténységnek ez a karikatúrája itt máig a magyar jobboldal meghatározó minősége.

Ugyanakkor látom, hogy a gyerekkori paradicsomi emlékei folytán a nosztalgia akár sötét időkhöz is kötődhet; egy barátom esetében ez az 50-es évek pesti belvárosi életét jelenti, egy másiknál a 30-as évek nagypolgári életmódja iránti vonzalmából fakad. A falvak, amelyekben felnőttem, nem voltak ilyen idilli világok; amióta az eszemet tudom, el akartam kerülni onnan. Mindig adódnak útelágazások; Paul Auster önéletrajz-fikciója, a 4 3 2 1, amit éppen olvasok, ilyen alternatív lehetőségekkel játszik el. Egyszer a 90-es években adódott külföldi lehetőségekről beszélgettünk Szemző Tibor barátommal, amelyekkel nem éltünk, mivel úgy tűnt, hogy az ország normalizálódik — ha tudtuk volna, hová fajulnak itt a dolgok, másként döntünk…

Vannak erős emlékeim a távoli és a közelebbi Keletről: egy naplemente a nepáli Patan főtere fölött, vagy egy séta Negev időtlen sivatagában, de nem vágyom vissza. Viszont szívesen megyek újra meg újra Athénba, és még inkább Krétára. És megértem, hogy egy brit zenész, Ross Daly miért él ott már évtizedek óta. Persze egy zenésznek, aki ráadásul brit, ez könnyebb…

PLZs: Az 1990-es években folytatott Ezredvégi beszélgetések⁶ interjúalanyainak, élményeinek hatása mennyiben eleven?

TJA: Meglehetősen különböző mértékben, már csak azért is, mivel közel száz ilyen beszélgetést folytattunk, no meg a személyiségek fajsúlykülönbségei, vagy a körülmények miatt. Az elsők egyike volt, amit Balassa Péterrel folytattunk egy meleg nyári napon, és azt találta mondani, hogy operai gyerek vagyok, ami utólag tulajdonképpen tárgyszerű kijelentés, mert édesapja az opera karnagya volt, s bejárt hozzá, de mivel először hallottam ezt a szóösszetételt, megragadott, hogy valakinek operai gyerekkora lehetett…

Viszont hideg, sőt nagyon hideg volt Daramszalában, amikor a Dalai Lámánál jártunk, aki egy szép kertes villában székel, amiben persze nem volt fűtés. A fogadtatásunk sokkal inkább egy sajtótájékoztatóra hasonlított, mintsem egy beszélgetésre, ugyanis „udvartartásának” tagjai is ott ültek sorban velünk szemben, és jókat kacagtak a kérdéseinken, amelyekhez hasonlók sokaságát hallhatták már.

Erős kép él bennem a Dobszay Lászlóval folytatott beszélgetésről is, amit várbeli Zenetudományi Intézet kastélyépületének udvarán zajlott. Személyiségéhez méltó keretben jelent meg ez a nagy formátumú zenész és tudós.

Soha nem láttam olyan kaotikus, sok rétegben borított íróasztalt, mint Detlef Linke szobájában a bonni egyetemi klinikán, de ő nem ezért emlékezetes, hanem mert a felvétel után meghívott bennünket vacsorázni, aztán később többször találkoztunk, összebarátkoztunk.

PLZs: A honlapján látható Was ich besitze? című filmben elmondott szemléje valamiképpen alátámasztja a fentieket. Mennyiben változott ez a „leltár”azóta?

TJA: A kérdés, amit berlini barátném feltett, első hallásra nagyon egyszerű: mid van? Mi a tiéd? Ezt még mintegy tucatnyi ismerősének is nekiszegezte; a válaszokból egy többcsatornás videoinstallációt készített. Jobban belegondolva már korántsem olyan könnyű válaszolni, hiszen a birtoklás, a rajtam, velem lévő tárgyakon kívül a kérdés túlmegy a tulajdonom leltárazásán és egészen a végső kérdésekig vezet; ahhoz, hogy valójában mi az enyém, mi a sajátom, amikor megválok ettől a világtól: a kapcsolatok, az emlékek… Ezekből a közben eltelt tizenvalahány évben több lett, egyébként a leltár csak egy e-bookkal bővült.

PLZs: Könyvének utolsó fejezete a szabadságról szól, ebben Olivier Messiaent idézi. Ez az idézet az ön hitvallásaként is olvasható: „Egy konstruktív szabadságról van szó, ami önuralom, a másik iránti tisztelet, az alkotás feletti csodálkozás, a titokzatos meditálása és az igazság keresése révén érhető el.” Olvasható ez az idézet az ön hitvallásaként?

TJA: Ahhoz képest, hogy egy zeneszerző mondja, meglehetősen filozófiai konfesszió, amihez jó szívvel tudok csatlakozni. Persze Messiaen sem csak zeneszerző volt, hanem még egy s más, ornitológus, zenetudós, teológus, gondolkodó…

COPYRIGHT Tillmann J. A.

MEGJELENT: MŰÚT 2018 november 19.,http://www.muut.hu/archivum/29989

1

Martin Heidegger: Útban a nyelvhez, ford.: Tillmann J. A., Helikon, Budapest, 1991.; Hannes Böhringer: Auf dem Rücken Amerikas. Eine Mythologie der neuen Welt im Western und Gangsterfilm, Merve Verlag, Berlin, 1998.

2 Bernard Lewis: Európa mohamedán szemmel, 2000, 1995/5, 25-31.

3 Pierre Hadot: Philosophie als Lebensform. Geistige Übungen in der Antike, Gatza, Berlin, 1991. Magyarul A lélek iskolája címen jelent meg (Kairosz, 2010).

4

Hannes Böhringer: Szinte semmi. Életművészet és más művészetek, Balassi, Bp., 2006; ÉLETMŰVÉSZET / ARS VITAE, Műhely 2001/5.

5

Judit Schalansky: Távoli szigetek atlasza, Clipperton Kiadó, Budapest, 2015.

6

Monory M. Andrással/ Ezredvégi beszélgetések, Palatinus, Budapest, 2000; Ezred kezdet, Palatinus, Budapest, 2003; elérhető: http://www.c3.hu/~tillmann/beszelgetesek/beszelgetesek2.html.

Ki az Isten? Mi az Isten? Jámbor beszélgetések Tillmann J. A. és Zelki János

Szabad így kérdezni: mi az isten? Szabad Istent, a nevét, nagybetű mellett, esetleg kisbetűvel is leírni?

Amikor a név kérdése a Bibliában felvetődik, Istentől az a válasz érkezik: Én vagyok itt. Ezt Martin Buber fordítása (Ich bin da) alapján mondom, amely a legközelebb áll a héber eredetihez, de általában úgy szokták úgy fordítani: Aki van… Ennek alapján – legalábbis zsidó, ill. keresztény kontextusban – elég egyértelműnek tűnik a válasz a kérdésedre. De mégsem egészen az: aligha beszélhetünk róla egészen úgy, mintha olyasvalaki lenne, mint Te meg én, miként azt sem gondolhatjuk, hogy a létige itt egyet jelent azzal, ahogy általában értjük.

A filozófiában a világot – amit talán a legközelebb állónak lehet nevezni Isten nevéhez – nemigen definiálják. Per definitionem meghatározhatatlan, mert a világ éppen az, ami mindent felölel, nincs se eleje, se vége, nem vonható határok közé. Persze vannak kísérletek, régiek és újabbak. Az egyik ilyen világ-meghatározási kísérlet Martin Heideggeré: ez egy általa négyességnek vagy négyezetnek (Geviert) nevezett világmodell, tulajdonképpen egy mandala.¹ A mandalát használó vallásokban, elsősorban a buddhizmusban, ez egy kapu, ami a transzcendens felé nyílik. Világ-meghatározásában Heidegger azt mondja, hogy a Földből és égből, isteniekből és halandókból álló négyesség tükör-játéka a világ.

Hozzá képest egy költői kísérlet, Borbély Szilárd Hogy a világ mégsem több… című verse, melyben képekről, szagokról és ízekről, emberekről, állatokról és más elillanó dolgokról ír, megközelítésmódjánál és költői erejénél fogva többet képes mondani a világról, mint bármilyen meghatározási kísérlet. Valahogy így vagyunk Istennel is… Bár a kérdésed ezzel nem lett megválaszolva, de talán jobban érthető.

Vannak olyan megoldhatatlannak látszó kérdések, amelyekre a választ mégis mindennél jobban tudni. Ezek részint abból fakadnak, hogy az ember gondolkodása mégis csak véges, miközben azt tapasztalja, hogy az őt körülvevő világ végtelen, vagy legalábbis annak látszik – nincsenek határai. De ami túl van minden határon – és hát mondjuk az egyszerűség kedvéért, hogy végtelennek látszik –, az az emberi élet végessége során bejárhatatlan nagy terület.

Mi arról próbálunk beszélgetni, amit a modernitásban a racionalitás tárgykörén túli területnek, irracionálisnak szoktak nyilvánítani. Kevésbé kíméletesen: értelmetlennek. Ez a felfogás kissé korlátoltan értelmezi az értelmet. Az, hogy világ van, nem racionális; az okok és okozatok láncolatában nem értelmezhető. Nem vezethető le semmiből. Vannak ugyan kísérletek a mai kozmológiában, hogy mindenféle vákuumfluktuáció és egyéb konstrukciók lévén tulajdonképpen a semmiből való létrejövés sajátos, tudományosan alátámasztottnak látszó teoretikus konstrukciókat hozzanak fel – Székely Lászlónak vannak erről szép cáfolatai² – de a világ léte mellett semmiféle racionális érv nem szól. Ezt a problémát a legélesebben éppen az „ész évszázadában” Leibniz vetette fel, amikor azt kérdezte: miért van egyáltalán valami, s nem sokkal inkább semmi? Hozzáfűzve azt, hogy: a semmi ugyanis egyszerűbb és könnyebb, mint a valami. Vagyis, ha nem lenne semmi, az sokkal magától értetődőbb volna…

Milyen érdekes, hogy merrefelé kalandozunk. Ha elhatározzuk, hogy olyasmiről beszélgetünk valakivel, amiről csak a családban vagy barátok közt szokás – mert intim dolog, mindenkinek magánügye a saját Istene, a legszigorúbb magánügyek egyike –, hamar találunk magunknak erre-arra kiskapukat, hogy ki lehessen kerülni, ne kelljen mindjárt a kellős közepébe találni.

Igen, a beszédmódról, illetve arról a nyelvről kellene szót ejteni, amiben benne vagyunk. Mert többféle beszédmód van forgalomban, és a kis- vagy nagybetűvel írás problémája is ebből adódik: van ez a felvilágosodás óta bevett, értekező, tudományos referenciára törekvő, jellegű diskurzus, amit mi is használunk. Van aztán az egyházak által használt nyelvezet, ami a különböző bibliafordítások és felekezeti konvenciók szerint alakult és kövült meg. Újabban pedig van egy harmadik, a különféle keleti vallások ill. ezotériák beszédmódja, aminek hatását a köznyelvben is lehet hallani, pl. a spiritualitás kötőszó-szerű használatában… Ezek a nyelvi mezők vesznek körül bennünket, s persze keverednek is.

Megtehetjük még talán azt is, hogy vallásoktól, vallási dogmáktól függetlenül beszélünk Istenről?

Ilyen próbálkozásokat lehet tenni, létezik a vallástudomány, de azért látni kell a határait: ki beszél, honnan beszél, milyen háttérrel. Esetünkben vallási képzeteinket a zsidó-keresztény kultúra határozza meg, és nem nagyon lehet fölé menni.

Mellé sem?

Lehet ilyen kísérletet tenni, lévén a vallás egy emberi sajátság. Ha egy lakatlan szigetre lepottyantanának egy fiatal populációt, amennyiben fennmaradna, kialakítana valamiféle hitvilágot. Az antropológusok beszámolói legalábbis ezt valószínűsítik. Az ember antropológiai sajátossága a religiozitása. Azért mondom inkább latinul, mert, ha vallásnak nevezzük, akkor rögtön egy konfesszionális hitre szokás gondolni, holott bele kell érteni az összes hiszemet és ideológiát, amelyek vallásként funkcionálnak – a különféle termékekkel kapcsolatosan élő hiteket éppúgy, mint a forradalmak megváltástó erejéről, vagy pl. a paleolit táplálkozás üdvös voltáról alkotott elképzeléseket, és persze gyakorlásukat. Azt lehet mondani, hogy minden ember rendelkezik egy bizonyos „vallási volumennel”, és ez – személytől, kultúrától és adott időtől függően – a legkülönfélébb tárgyakra szét tud terülni: a márkák imázsa előtti hódolástól a sztárkultuszon át a politikai próféciákig… A szó szűkebb értelemben vett vallási hitek ezeknek csak egy részét jelentik.

Olyasmiről, amit az ember inkább csak érez, mint tud, kénytelen – mert mi mást tehetne? – a nyelv révén eszmét cserélni. S ez már meghatározza, hogy meddig tudunk elmenni, legalábbis egy rádióműsorban mi itt szavakat formálunk, amiket ki-ki másként is érthet. És ez igen határokat szab annak, amiről itt szólhatunk.

Kertész Imre a Gályanaplóban azt írja, hogy a világ megértése az ember vallási feladata, teljesen függetlenül a megnyomorító egyházak megnyomorító vallásaitól. Ezt abszolút mértékben érvényesnek tartom. De a világ megértésének, ennek a „vallási feladatnak”, a vallás világának a megértése is része, mindazzal együtt, amit intézményeinek működési jellegéről mond. És persze a nyelv megértése is része ennek.

Azt a nyelvet, amit használunk, erősen meghatározza az eredete: a szó centrális szerepe a zsidó-keresztény kultúrában. Ez abból ered, amit hagyományosan kinyilatkoztatásnak szokás nevezni. Ennek az a sajátsága, hogy nem egyszerűen a világ megértésének a feladatát adják fel – mert azt mindenkinek feladják –, hanem ezen túlmenően feladnak néhány nagyon határozott kijelentést is. Esetünkben ez könyvnyi terjedelmű – aminek persze eltérő sűrűségű és érvényű részei vannak. Ennek a megértése nemzedékek sokaságát foglalkoztatta, aminek – az irodalom, a metaforák, etc. révén – máig terjedő hatása van a nyelvre és a gondolkodásra.

Abba nem is szeretnék most belemenni, hogy a gondolkodás mennyire határozza meg a nyelvet, vagy éppenséggel a nyelv mennyire a gondolkodást. De amikor az ember kiűzetett a Paradicsomból, mert mégis csak belekóstolt a tudás almájába, akkor nem éppen azt tudta meg ezzel, hogy az élete véges? És ettől kezd minden sürgős és fontos lenni, ami egyébként nem lenne az?

A filozófus Hans Jonas szerint az embert három tulajdonság különbözteti meg állati előzményeitől: az eszközhasználat, a képalkotás és a síremlékállítás. Ugyan az állatok egy része használ eszközöket, de nem állít síremléket és nem készít képet. Az ember számára a sír előtt állva merülnek fel a legnyilvánvalóbban kezdet és vég kérdései; ez mindenfajta metafizikai gondolkodás forrásvidéke. Kérdésünk szempontjából Jonas nemcsak ezért egyike a legfontosabb gondolkodóknak, hanem azért is, mert elgondolkodott azon, hogy milyen az istenfogalom Auschwitz után.³ Mivel Auschwitz nem egyszerűen egy súlyos történeti tény, hanem olyasvalami, aminek messze ható következményei vannak. Nem utolsó sorban az istenfogalomra nézve is. Mert az isteni mindenhatósággal kapcsolatos összes elképzelést érvénytelenné tette. (Nem mintha bárkinek is tudomása lehetett volna arról, hogy mi is az a minden…) Mert azt nem gondolhatjuk, hogy Isten olyannyira részvétlen lenne, hogy a borzalomnak mindenhatóságában tétlen szemlélője. Ezért tarthatatlan a mindenhatóság eszméje.

Isten szerint az valamiért rendjén való volt, ami Auschwitzban történt?

Formálisan valóban fennáll egy ilyen lehetőség, de egyébként majd minden’ ellene szól; általában a Biblia egésze, különösen pedig a mindenhatóság eszméjének eredete. Paul Ricœur, aki osztotta Jonas istenfogalmát, azt mondja erről, hogy politikai-hatalmi kategória. Az „isteni” hatalom kultuszának, a korabeli közgondolkodásnak nem csekély hatása volt: a kinyilatkoztatás forrásának eszméjének mintájául az abszolút politikai hatalom szolgált, ezt a képzetet pedig a politikai hatalom igazolására használták. Ami nemcsak a kereszténységre, hanem a judaizmusra is vonatkozik, jóllehet a zsidóság esetében egészen egyedülálló a hatalom kultuszának elutasítása. Ricœur egyenesen azt mondja, hogy a mindenhatóság eszméjét a pokol képzetével együtt kell elvetni, mert mindkettő a vallással való politikai manipuláció származéka.⁴

Nem engedményt tesz az ember ezzel magának, hogy megvonja a mindenhatóságot az istentől, mert így aztán a magyarázhatatlanra is találni magyarázatot?

A mai kozmológiák az eredet, a kozmikus kezdet problémáját évmilliárdok távlatában tárgyalják.⁵ Az elmúlt két-háromezer év folyamán a világ kezdetéről, a teremtésről a Genezis első lapjai alapján úgy gondolkodtunk, mint ami a mindenhatóság jegyében néhány nap alatt történt: Isten csettintett egyet első nap, csettintett még egyet második nap, harmadik nap, negyedik nap és így tovább…

Nem beszélve arról, hogy nem a mai értelemben vett huszonnégy órát kell érteni egy nap alatt…

Egy erősen szimbolikus szövegről van szó, ami ugyanakkor tartósan azt a képzetet keltette, hogy a világ létrejötte az isteni alkotó szempontjából egy könnyed aktus révén, és – hatalmának mindenható voltából adódóan – úgyszólván pillanatok alatt zajlott le. Ehhez képest Jonas azt a lehetőséget írja le, hogy a Teremtő feláldozta magát a teremtés aktusában; Isten önnön magát az idő sodrába vetette, a véletlen kezére adta. A teremtésben felszámolta magát, és hagyta, hogy a világ a véletlenek végtelenségében kibontakozhassék – amiként a modern kozmológia és az evolúcióelmélet is értelmezi a világ és az élet keletkezését.

Az evangéliumból is ez a belátás adódik. Csak az elmúlt kétezer év teológiai-vallásfilozófiai gondolkodása nem nagyon vette tekintetbe ezt a perspektívát. A kereszt perspektívájában a világ teremtése nem egy könnyed szülés. Sokkal inkább az a fajta önmagát feláldozó és felszámoló isteni gesztus, ami a kereszthalál önkéntes felvállalásában leli meg a párhuzamát.

Kicsit vulgárisan fogalmazva, mintha engedélyt adott volna, vagy rálegyintett volna, hogy ha kell, hát legyen egy ősrobbanás.

Voltak, akik a teremtést, a világot mint egy isteni színjátékot, mint egy drámának a kibontakozását szemlélték és írták le. A mindenhatóság feltevése felől a világ: volt egy isteni forgatókönyv és az időben ez valósult meg, és a mű forog. Ez sok mindennel ellentmondásban áll, legfőképpen azzal, hogy miért is lehetett érdekes Istennek a világot megteremtenie?

A másik megközelítés egy olyan világ, amely a lehetőségek, az esetlegességek, és – az ember megjelenésével – választások milliárdjain keresztül bontakozik ki. A szabadság – ami hangsúlyos része a biblikus kultúráknak –, nem is valósulhat meg másként, csak ilyen módon a világban.

Másrészről gondolhatja azt az ember, hogy ennek így kellett lennie, mert ha nem így kellett volna lennie, nem így lenne.

Igen, de ez kétféleképpen is történhet: pillanatról pillanatra és okról okozatra következően egy isteni gondviselés menetrendje szerint, és lehet a kezdet koordinátái között kialakuló esetlegességek összjátékának eredményeképpen. Ahogy ez egyébként a kozmikus struktúrák tekintetében meg is mutatkozik: az univerzum plazmaállapotában terjedő hanghullámok alakították ki a mindenség mai szerkezetét. ⁶

Ha visszatérünk ehhez a gondolathoz, hogy mintegy a maga útjára engedte a világot, hogy legyen, amilyennek lenni akar, és ezt egymás után többször tette volna meg, lehet, hogy mindannyiszor ugyanígy alakult volna, mert másképp nem lehet?

A Bibliában vannak utalások a többszöri teremtésre. És a kozmológiában is vannak olyan elgondolások, amelyek több kezdetet feltételeznek.

Amikor azt hallod, hogy isten, akkor te magadban belül mire gondolsz. Hogy még profánabban fogalmazzak, mire kell neked az isten?

Mindenki hordoz magában valami istenit, ezt a biblikus nyelvezet Isten képmásának nevezi. Ami nem azt jelenti, hogy Te vagy én úgy nézünk ki, mint ahogy némely ábrázolásokban a isteni személyeket meg szokták jeleníteni. Sokkal inkább azt, hogy van egy magasabb mintázat bennünk, ami abban is megmutatkozik, hogy képesek vagyunk minderről beszélgetni. Olyan magas fokú komplexitást képezünk, amihez hasonlót sem ismerünk az univerzumban. Ez teszi lehetővé annak a teljességnek valamelyes sejtelmét, ami előtte, fölötte és mögötte áll mindannak, ami körülvesz bennünket.

Végtelenül unnánk magunkat, hogyha csupa hasonlóval állnánk szemben, mint ahogy feltehetően Isten is így volna a világgal, hogyha az csupán csak mindenben hasonló személyekkel, lényekkel és egyebekkel volna teli.

——————————————————————

A Bartók Rádió Jámbor beszélgetések sorozatában,

2005-ben elhangzott beszélgetés szerkseztett változata.

MEGJELENT: 2000 2015/1-2

Copyright: Tillmann J. A., Zelki János

1Vö. Detlef B. Linke: Heideggers Mandala. Philosophisches Jahrbuch der Görres-Gesellschaft 93. Jg. 1986. 2. Hb.

2 Székely László: Mítosz és tudomány a modern kozmológiában, Café Bábel 1995/1-2.; Kozmológia és természettudomány: a fizikai kozmológia ismeretelméleti határairól, Pannonhalmi Szemle, 2006/4.

3 Hans Jonas: Az istenfogalom Auschwitz után. Zsidó gondolatok, 2000, 1996/8.

4 J-P. Changeux – Paul Ricoer: A természet és a szabályok. Osiris, Budapest, 2001

5 Timothy Ferris: A világmindenség. Mai kozmológiai elméletek, Typotex, Budapest, 2005.

6Vö. Ezredvégi beszélgetés Szalay A. Sándor kozmológussal, in Ezeredvégi beszélgetések, Palatinus, Budapest, 2000.; http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredvegi/szalay.html

‘Szókratész iróniája a mérvadó’ – Beszélgetés Tillmann J. A.-val. Kérdezett Láng Zsolt

Olyasmit írsz a Más-világi megfigyelésekben az útleírásról, hogy a szó belülre hozza, interiorizálja a látott képet. Szerinted azok a képek, amelyekben elraktározzuk a világot, mennyiben függenek attól a nyelvtől, amit beszélünk?     

A szavak nemcsak jelentéseket hordoznak, hanem összefognak, tömörítenek; képeket és hangokat, sőt eseményláncolatokat is. A fejünk sokféle emléket tárol, néha nagyon részletgazdagon, amint erre az álmok időről-időre ráébresztenek. Például Kréta neve számomra képek, hangok és gondolatok sokasága. Mivel ott találkoztam először a görög világgal, nemcsak a konkrét hely, a sziget, a tenger merül föl a hallatán, mindaz, ami akkor, ott esett meg velem, hanem beleszövődött az is, amit arról a tájékról, kultúráról addig tudtam és képzeltem.

A nyelvek tekintetében, legalábbis abban a kettőben, amiben felnőttem, nem érzékelem azt, hogy eltérően hatnának az emlékezetre. Ebben nyilván a magyar és német viszonylagos közelsége is közrejátszik; vélhetően más lenne a helyzet, ha az egyik a kínai, vagy a kavi lenne… Sokkal erősebbnek érzékelem a különbséget a nyelvek hangjának, a beszéd dallamának hatásában, és ez nyilván az emlékezetre is hat. Ahogy a környezet hangjai is hatnak. Hogy mennyire, az számomra akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Delhiben egy ind matematikus megkért, hogy énekeljünk magyar népdalokat, akkor ott egyet sem voltam képes előhívni, pedig vagy százat biztosan tudok.

Mennyire voltál te a kétnyelvűségednek köszönhetően más, mint a kortársaid?   

Nekem úgy tűnik, hogy nem magában a nyelv, hanem a kultúrával képzett szövedéke a meghatározó. A magyarhoz, és úgy általán a „magyarokhoz” zavartalan volt a viszonyom, egészen a ’90-es évekig. Sem családon belül, sem kívül nem volt ez kérdés. Miközben persze nyilvánvalóan voltak különbségek. Egyetlen esetre emlékszem, amikor egy suttyó svábozott, messziről. Mindhárom faluban, ahol felnőttem, nagyon tagolt volt a népesség. A németek, a „svábok” a felekezeti kultúrák mentén különültek el. A „lutheránusok” nem számítottak egészen magunkfajtának… Egy eléggé zárt, agrárius világ volt, amiben nagyjából a 18. századi áttelepülést megelőző kultúra és nyelv konzerválódott. A II. Világháborútól kezdve aztán egyre erősebben beleszólt a jelen.

A ki- és betelepítések következtében a magyar népesség sokkal tagoltabb volt: az első körben kitelepített németek helyére székely csángók kerültek, a második kitelepítési hullám után pedig felvidéki magyarok érkeztek. Ezért aztán Nagyanyám, aki a ’60-as évekre tanult meg többé-kevésbé magyarul, ezeknek a tájszólásoknak a keverékét beszélte igen mókásan. Nagyapám sokkal jobban beszélte, mielőtt még a két háború közti „magyarizálás” megindult volna, cseregyerekként Szekszárdon tanult magyarul, ugyanis ismerős családok kölcsönösen elküldték gyerekeiket egymáshoz, hogy megtanulják a másik nyelvét.

Magam először kilenc évesen voltam Németországban rokonoknál, akik egy a Rajnához közeli faluban éltek. Aztán onnan egyre több minden szivárgott be. Például a szomszéd lány rokonai rendszeresen hozták a Bravót, ami ’70 körül, a Magyar Ifjúsághoz képest maga volt az alternatív kultúra… 15 évesen kezdtem németül olvasni, és persze felfedezni mindazt, ami ezen a nyelven elérhető volt. Ennek nyilván voltak nyelvi vonatkozásai, de ennél jóval erősebb volt az, amit ez a nyelv közvetített: mindazt, amitől az „izmus” világában meg voltunk fosztva.

Ugyanakkor volt egy másik, univerzális nyelv, a zene, s ez mások számára nyelvtudás híján is hozzáférhetővé tett ebből elég sok mindent. Így aztán voltak olyanok, akikhez képest nem éreztem különösképpen másnak magamat. Igaz, ők már főként nem abból a közegből, hanem a városi világból kerültek ki. Ezért aztán a német felülírta a svábot, amit csaknem el is felejtettem, nincs is kivel beszélni, velem fog kihalni.

A te életedben (identitásodban) milyen az arány a beleszületés és a választás között?    

Nagyon különbözőképpen vetül föl e kérdéskör egy diktatúrában, egy nemzeti húrokkal játszó hatalmi téboly közepette, mint – teszem azt – Kanadában egy francia-angol anya-apanyelvű számára. Aki történetesen inkább a francia kultúra iránt érez nagyobb affinitást, miközben használja az angolt…

Errefelé persze némileg más a helyzet. Más Magyarországon, és más Romániában. Ha beszéled a magyart, és nem tér el a bőröd színe markánsan, akkor nem érzékelnek másnak, mivel a népesség nagyfokú keveredése miatt nincsenek markáns rassz markerek. Az a benyomásom, hogy Romániában ez némileg másként van; legalábbis látogatások során edzett szemmel nagyjából látom, hogy kihez kellene románul szólnom, ha tudnék románul…

Ha viszont kinézünk az európai kultúra köréből, ami mellett egyre erősebb érvek szólnak, lévén hogy hordozóinak száma a világ népességéhez vetve rapidan csökken, akkor ezek a mégoly nagynak látszó „nemzeti” különbségek majdhogynem jelentéktelenné válnak. Én ezt Indiában éltem át, de nyilván ugyanúgy meg lehet tapasztalni Afrikában vagy másutt a világban. Akkor nyilvánvalóvá válik, miért is mondhatta azt Ortega, hogy kultúránk kilencvenvalahány százaléka közös: európai. A különféle nárcizmusokon és helyi korlátoltságokon túl ezt kéne szem előtt tartani. Nemcsak az ilyen-olyan országok, hanem Európa fönnmaradásához.

Van, hogy az identitás választható, s van úgy, hogy nem. Egy afro-amerikai nem választhatja az ír-amerikai identitást. Viszont például a „legnagyobb magyarnak”, a német anyanyelvű Széchenyinek, lehetősége lett volna osztrák arisztokratává válnia. Vagy Joseph Conrad is maradhatott volna lengyel, de inkább angol tengerésztiszt akart lenni… Esetemben ez egyaránt volt adottság és választás.

Univerzális nyelvként említetted a zenét. Zenéltél is? Milyen intenzíven foglalkoztál vele?

Mostanában a fiam kétnaponta hallgatja Keith Jarreth kölni koncertjét, amit régről ismerek, és magam is végtelenszer tudnám újra hallgatni; a kozmikus rezgésközösségig tágítja a horizontot.

Zenélni nem tanultam, bár a családi háttérből következhetett volna, Apám ui. kántortanító volt, szeretett énekelni, a templomtól és orgonától eltiltva harmóniumon játszott, Anyám pedig korábban szintén orgonált, de a bátyámnál kudarcot vallottak, és velem már nem foglalkoztak. Beírattak szolfézsre meg zongorára, de a Kodály-biciniumok inkább kedvemet szegték, nemhogy motiváltak volna. A környező zenei világ pedig, amit a sramli, egyházi népénekek,magyar nóták és nosztalgiák alkottak, nem kifejezetten vonzott.

A klasszikát később, kerülő úton ismertem meg; Bartókot, az Allegro barbarót először rockban, Emerson, Lake & Palmer előadásában hallottam… Aztán egyre tágabbra nyílt a horizont, főként barátaimnak köszönhetően az európai zene korábbi korszakai, a Kelet zenéi, és az amerikai kortársak. Ami persze nem zenélés volt. Valamelyes aktivitásba csak az utóbbi években kezdtem: jártam egy ideig az egyetemi kórusba is, de mostanában énekelni csak az orthodox liturgiát szoktam, a görögöknél, ahová eljárok időnként. Ez a legmagasabb hőfokú ének, amit ismerek. A másik a dobolás: a kontakt-improvizáció tánckörben néha zenészek is jöttek, s egyszer vettem magamnak a bátorságot, és elkezdtem dobolni. Mivel később sem szóltak rám, hogy álljak le, arra következtettem, hogy nemcsak nekem jó, amit csinálok.

Egyszer hallottam Lang Lang kínai zongoraművészt Bartókot játszani – rosszul. Pontosabban rettenetesen „idegenül”. Egyszer meg Kocsist hallottam Berlinben játszani a három zongoraversenyt, és hát egyszerre ott a koncertteremben nagyon otthon éreztem magam. Fenségesen jó érzés volt. Beszélnél kicsit saját otthonosság-érzéseidről? Említenél néhányat?

Karl Valentin, a nyelvművész humorista szerint az idegen csak idegenben idegen. És csak addig, ameddig idegen. Az otthonosság érzete egy idő után mindenhol ki tud alakulni. Egy hely megszokottá, ismerőssé, bensőségessé válik, és ez még a legrettenetesebb helyeken is meg tud történni. A hódmezővásárhelyi kaszárnyában, a katonai láger-lét kellős közepén is volt egy zug, ahová néhány barátommal el tudtunk húzódni. Ebben az enklávéban is volt valamiféle otthonosság…

Persze másfajta otthonosság az, ahol nem ennyire kontrasztos a környezet: a ladomi kertben, a hidegkúti házunkban, egy berlini lakásban, vagy egy adriai öbölben. És persze nemcsak a helyekben van otthonosság, hanem a nyelvekben, a hangokban is.

Igen, a Ladomi leletben is feltűnt: magányos ember művének éreztem, miközben ez az ember nagyon is közösségfüggő. Most is megmozgatott a kaszárnyában megteremtett otthonosságod, amit néhány baráttal elvonulva laktál be. A tömegekhez milyen a viszonyod?

A falvakban, ahol felnőttem, egy háromnál több főből álló csoport szinte már tömegnek tűnt. Nagyszámú ember magamagától egyébként sem igen gyűlt össze; sokaságot a kocsmai kuglizás kivételével, szinte csak ún. rendezvényeken lehetett látni, ezeket pedig a hivatalosság, a hatalom szervezte. A nagyobb közösség mint olyan, egy kollektivista színezetű diktatúrában elég sajátos élménykört jelentett. Ritkán voltak önkéntes és örömteli együttlétek, mint amikor például egyszer télen a falu apraja-nagyja együtt volt a jégen, mint egy Breughel-képen. Vagy egy nyári vasárnapon, valamilyen mérkőzés kapcsán sokan voltak kinn a réten. A közkedvelt tömeges műfajoktól, a futballmeccsektől és koncertektől távol maradtam, az előbbi nem érdekelt, az utóbbira pedig a vidék mélyén nem adódott lehetőség.

A szabadságnak, amivel az ember a környezetétől eltérő sejtelmei nyomába ered – mert először nem is feltétlenül szándékok még – ára van: egyedül marad ezekkel. Ez a középiskolában vált egyértelművé, ahol is egy idő után nem nagyon találtam társakat, akikkel eszmét tudtam volna cserélni. Ezért aztán éveken keresztül intenzív levelezést folytattam egy városban élő barátommal, akivel eredetileg zenék csereberéje kapcsán kerültem kapcsolatba. A 70-es évek első felében errefele ritka madár volt egy-egy Pink Floyd vagy Soft Machine felvétel, jöttek mentek a kazetták, szalagok, és mellesleg megízleltem az írásban való önkifejezés örömét.

Az egyetemeken aztán persze mindez megváltozott. De végül egészen Berlinig kellett mennem, akárcsak más okokból Neked, hogy hasonló szellemi hullámhosszakra leljek.

Másfelől a méjnsztrímtől való távolságtartásnak vannak előnyei. Pár éve egy nagy reneszánsz kiállításon figyeltem föl erre: a nézők tömegei fürtökben haladtak, gyakran annyira feltorlódtak, hogy a képek közelébe sem lehetett jutni. Más képek előtt viszont időről-időre teljes üresség támadt. Néha még egy Michelangelót is zavartalanul lehetett szemrevételezni; a megnyíló térközökben csaknem háborítatlanul tudtam mozogni, szemlélődni. Tulajdonképpen a tudat alatti igazodás és besorolás, a társas lét tömegvonzása jelent meg modellszerűen. Így aztán nem bánom, hogy természetes helyem a perem. Ahol azért vagyunk páran, nemcsak én meg a párom. Az etológusok különben is azt mondják, hogy egyre inkább egyszemélyes kultúrákat képezünk…

Az univerzális ember, aki otthon van az egész világban: létezik? (De legalább a Földgolyón… Ismeri Keletet és Nyugatot, a kontinenseket, a szigeteket…)

Nagy kérdés, nem fogjuk kimeríteni… Alapjában falusi maradtam. Csak most már a világfaluban is eligazodom valamelyest. Mivel sci-fin nőttem föl, amiben mindenféle lények léte úgyszólván magától értetődik, számomra nemcsak az ember, hanem az élet univerzalitása mindig is evidenciának tűnt. Ez később árnyaltabbá vált; ma inkább görögül mondanám: kozmopolitész – így ugyanis nyilvánvalóbb, hogy mi is az egyetemesség – a világegyetemben való vendégeskedés… Nem is csak a görög filozófiára tekintettel, ahol ez mindig is képben volt. (Bár maga a szóösszetétel akkor keletkezett, amikor véget ért a poliszok önállósága, és tágabb viszonylatokban kellett gondolkodni.) Főleg Tarszoszi / Szent Pál miatt mondandó így, aki görögül írt és gondolkodott, jóllehet nem a görög tradícióban tartjuk számon.

Pál nemcsak a kereszténység apostola és bizonyos fokig alapítója, hanem az egyetemesség eszméjének kidolgozója is – Az univerzalizmus megalapítója, amint ezt Alain Badiou a róla szóló könyvének alcímében nevezi. Ez a munka a globálissá vált világ nagyszabású filozófiai reflexiója, egyszersmind a róla írt értelmezések közül a legkiválóbbak egyike. Pál a kereszt eseményén keresztül veszi tekintetbe a világot; nála görög és zsidó, rabszolga és szabad különbözősége szétfoszlik a szeretet egyetemességében. Ami persze nem pusztán érzelem, hanem a teremtő önfeladás is – a világ teremtésétől a megváltó kereszthalálig menő példánál fogva.

Az univerzalitás sokáig teoretikus kérdés volt, az ezredfordulón viszont egyre inkább meg is tapasztalható – úgy a világ nagyvárosaiban, mint a mediális térben. Számomra ez elsősorban hallható vetületében, a világ zenéiben jelenik meg. Amióta nemcsak az etnomuzikológusok egyedi hangfelvételein, hanem különféle médiumok révén viszonylag könnyen hozzáférhetőek a különböző zenekultúrák, hallhatóak a legtávolabbi tájak népei között is fennálló közös antropológiai alap: az egyetemes keserves az ind dhrupad énekben éppúgy felhangzik, mint a csángó siratóénekekben, és a Taraf de Haiduks hangjában nem kevésbé hallható, mint Salif Keita üvöltésében. Mint ahogy az öröm és az ujjongás hangja is jelen van az írektől az indonézekig és tovább terjedő zenei tájak mindegyikében. Persze mindez egyre inkább eltűnik, elmosódik a világra áradó zenei zanzában, ami a globális alakulás árnyoldala…

És ha már univerzális ember. Személyesen a kolozsvári Másvilág Klubban ismertelek meg. Ott főképp istenhívők tartottak előadást. A te könyveidben, előadásaidban, külső szemmel követhető életedben viszont mindez sokkal rejtettebbnek tűnik, rejtettebbnek, hogy bárminek is nevezhetnének. Szóval, ha már az univerzális emberről kérdeztelek, akkor ide be akarok csatolni egy kérdést a vallásokról is. Foglalkoztatott-e a kérdés, legalább kamaszkorodban, hogy melyik vallásra volna érdemes áttérni?

Amikor ’95-ben először jártam a jónevű Másvilág Klubban, a performanszról beszéltem. A következő évben pedig Kotányi Attilával és Weber Kristóffal együtt jártam ott, akkor John Cage és Szabó Lajos volt terítéken, ha jól emlékszem. Rá pár évre Dan Perjovschi rajzait láttam a falakon… A hely számomra kortárs kulturális központnak tűnt, református égisz alatt; fölötte a Koinónia Kiadóval, és a spiritus rectora Visky András volt, aki engem is meghívott, és akihez régi barátság fűz.

Vele először ’90 körül a Vigíliában találkoztam; a lapnál a ’80-as évek közepe óta voltam szerkesztő, amit azért említek, mert elég egyértelmű életrajzi adalék, noch dazu, akkoriban nem volt kifejezetten a karrier biztosítéka… Ez aztán erősen megváltozott, olyan helyzet körvonalazódott, amiben – egy kollégám pontos megfogalmazása szerint – „megint szégyen lett kereszténynek lenni”. El is váltak útjaink, tanítani kezdtem a pécsi egyetemen.

A rejtettség, amit említettél, nemcsak ezért relatív. Amikor a Pannonhalmi Szemle szerkesztői maguk közé hívtak, vélhetően érzékeltek valamit a munkáimban, ami összeköt velük. Másfelől, amikor Zelki János a közrádióban 2005-ben elkezdte a „Mi az isten, ki az Isten?” című beszélgetés-sorozatát, az elsőre engem hívott meg.

Születésem után ugyan megkereszteltek, a gyerekkeresztség középkori szokásának nem tulajdonítanék túlzott jelentőséget. Nem részesültem úgynevezett keresztény nevelésben; a korabeli falusi konstellációban ugyan a vallásgyakorlás nem volt tiltott, de mivel Apám iskolaigazgató volt, tulajdonképpen nem kívánatos tevékenységnek minősült, és nem is nagyon forszírozták. Így aztán később nem kellett áttérnem ahhoz, hogy először Kafkát követve eljussak a judaizmushoz. Aztán tovább. Ami lehet, hogy a vallástörténeti stációk végigjárásának, vagy választásnak tűnik, de nem feltétlenül az. Hölderlin azt írta, hogy Göttliches trifft unteilnehmendes nicht;Isteni nem ér részvétlent. És hasonlókat hallottam Vidrányi Katitól is, akinél kevesen voltak járatosabbak a keresztény gondolkodás történetében.

Persze a buddhizmus is képben volt, sőt, nemcsak képben, hanem hangban is: a Music for Zen-meditation, a jazz-klarinétos Tony Scott régi, ’64-es lemeze a felért egy kisebb megvilágosodással. De voltak más források is: jártam buddhizmus szemináriumra az ELTÉ-n, és elég sok irodalmat olvastam később is, amikor a Dalai Lámához mentünk. Aztán Bechert könyve, a Párbeszéd a buddhizmusról olvasása közben egy ponton világossá vált számomra, hogy ebben az irányban nincs tovább. A buddhizmus a zsidó-kereszténység igazi komplementere, aminek ha az ember a mélyére akar menni, egy élet sem elég. Benne kell felnőni; már a színek is másról szólnak, mondta egyszer tibetológus barátom. Úgyhogy maradtam az innenső oldalon… De továbbra is szívesen teszem ki magam a buddhizmus hatásának, amelyről Lévi-Strauss méltán írja a Szomorú trópusok végén, hogy az idők során jobban elkeresztényesített volna bennünket, ha az iszlám közbe nem ékelődik.

A részvétre utaltál az előbb. Még korábban pedig a teremtő önfeladásra. Badiout is emlegetted, számomra ő elsősorban a társadalomkritikája miatt ismert. Azt gyűjtöm itt egybe, amit rád vonatkozva jellemzőnek érzek… Szóval, ha jellemeznem kellene egyetlen mondatban, akkor azt mondanám rólad, nem a személyedről, hanem írásaidról, hiszen csak azokat ismerem valamelyest, ez a három dolog jellemző rájuk leginkább: kritika, részvét, önfeladás.

Túl szép ez így…, felőlem nézve ez kicsit más: Nincs önfeladás, időről-időre felerősödő kétely van inkább abban, hogy mi is az az ön, azaz az én. Lehet, azért van így, mert erősen érzékelem a kontextust magam körül, a létfeltételek, a szociális és természeti, történeti vonatkozások szövedékét. Amelyek azért mindig elég nagy arányban vannak jelen, ha nem is mindig érzékelhetőek. Mert a hétköznap hálója általában elég sűrű szövésű. És szétszórtságra hajlamosít. De időről-időre, valamelyest változtatva a perspektíván, rá lehet látni. Ezért is ajánlja más távlat tekintetbe vételét úgy a filozófiai, mind pedig a vallási hagyomány.

Lényeges kérdésekben nem adtam föl semmit. Igaz, nem is akartam soha kárpát-medencei kiskirállyá vagy más hason nagysággá válni.

Ami a kritikát illeti: nagyon bírom; háromnál jóval több van belőle, amennyiben persze a ΚΡΗΤΙΚΑ szót kritikaként írjuk át – ami az újgörög átírási gyakorlatnak nem mond ellent –, a krétika helyett; ez a krétait, illetve a krétai zenét jelenti, ami a világ etnozenéinek egyik csúcsa… De a tréfán túl: a kritika eredendően elkülönítést, megkülönböztetést jelent. Ebben az értelemben persze mindig kritikus vagyok, nem is tehetek mást. Azok a tevékenységek, produktumok és minőségek, amelyeket magam körül látok, többnyire nem túl lelkesítőek. Szó szerint: nem kifejezetten a növekvő lélek lehetőségeinek nyitnak teret – ahogy Szabó Lajos fogalmazott. A modernitáson végighúzódik egy hasadás, ami a tárgyakon többnyire éppúgy megmutatkozik, mint a tömegesen tapasztalható törekvésekben. Sőt, tárgyak esetében tartósabban és nyilvánvalóan van jelen. Mostanában feltűnt például az a bűntény, amit egy BMW X 6-os képez; ez meglehetősen szemléletesen jeleníti meg a kőbunkóságnak, az infantilis vágyfantáziáknak és az agresszivitásnak azt a kevercsét, amiben tervezői és tulajdonosai méltóan reprezentálva érzik magukat. Hozzájuk képest a harmincas évek gengsztereinek kifinomult klasszikus ízlésük volt, legalábbis autóik alapján. De nem akarok kultúrkritikus húrokat pengetni…

A ’90-es években írtam publicisztikákat, aztán fölhagytam ezzel. A kritika helyett egyre inkább Szókratész iróniája a mérvadó számomra. Ezért sem illettem kritikával a Duna partján épült Kazahsztáni Kultúrházat – hivatalos nevén – a Nemzeti Színházat, mint ahogy a Nemzeti Dohányboltokat sem; sőt, mindkét intézményt a helyi nemzeti gondolat méltó kifejeződésének tartom. Ha nem hozzák létre őket, valami hiányzana: sokkal kevésbé lenne egyértelmű a giccs, a butaság és a galádság nagy hármasságának hatalma ebben az országban.

Persze szoktam részvétet is érezni. De amikor a minap már a második bogarat raktam félre az útból, arra gondoltam, hogy dzsainistává mégsem fogok válni… A szenvedőkre és szegényekre tekintettel azonban nem osztom sem Nietzsche, sem a neodarwinisták förtelmes ideológiáját. Akkor sem, ha az okok tekintetében egyre erősebbnek tűnnek az antropológiai alapok: az ember többnyire tényleg saját sorsának kovácsa – persze az esetlegesen adódó konstellációban. A részvétem ezért valamelyest kontextusfüggő. Személyek esetében ezt kevésbé szoktam mérlegelni, mint csoportok tekintetében. Ezért volt alapvető együttérzésem azzal a közösséggel, mely idegen hatalom megszállása alatt állt. De semminemű részvétet nem tudok érezni egy olyan népesség iránt, mely önként és dalolva megy bele a maga kreálta őrületbe.

Így aztán egy s más egymásnak feszül és ütközik bennem, de nem is lehet ez másként, ilyenek vogymuk. Ha meg nem áll elő a tenger csendje, a feszültségek dinamikus egyensúlya, megpróbálom elősegíteni ezzel-azzal, síppal-dobbal… És néha emlékeztetem magam arra, hogy egyes dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek.

MEGJELENT LÁTÓ 2013 október

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Az élet, egy kultúra valamelyes teljessége – A Ladomi leletről Tillmann J. A. –val Kurdy Fehér János, Ivacs Ágnes és Tölgyes László beszélget

                 

Tillmann J.A.: A Ladomi lelet, Palatinus, Budapest, MDCCCCCVII

http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ladomi/tartalom.html

Ivacs Ágnes: Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, nem értettem, hogy a szerző mit akarhat vele. Átszenvedtem magamat az elején, aztán rájöttem a poénokra, és utána nagyon olvastam, sőt vártam az újabb és újabb fordulatokat.

Kurdy Fehér János: Ha egyszerűen könyvként üti fel az ember, akkor egy novellafüzér, méghozzá abban az értelemben, hogy az egyes novellákat összeköti egy felső réteg. Ez a felső réteg, amiben különböző történetek, leírások, emlékek jönnek elő egymás után. Töredékessége ellenére egészben lehet elolvasni, van egy nagyon szép íve. Nagyon sokfajta szövegtípus van egymás mellett, de amikor elkezded olvasni, kirajzolódik egy történetet és ez a történet valamiféleképpen magát a leletet idézi meg. Tehát a felső réteg adja ki a leletet, a szövegek nézőpontja, ami egyfajta meditációs szőnyeg, ha élhetünk ezzel a hasonlattal.

TJA: Mint minden leletet, ezt is bárhol el lehet kezdeni szemrevételezni, akár a közepén, de a könyvnek valahol el kellett kezdődnie, ezért gondoltam: legyen ez a hang. Van benne elég sok valódi szöveglelet is; ezek levelek, amelyek különböző időrétegekből kerültek elő. Egy részük még a kézzel írott hagyományos levelezés korából való, aztán vannak különböző elektronikus korszakokból származóak is. Vannak aztán számosan olyan leletek, amelyek egy majdani feltárás során kerülnek elő a lehetőségek tájairól. A lelet egy dupla fenekű szó. Nagyon szeretem a két értelmét: egyrészt, hogy az ember valamit tárgyilag lel, rátalál. Másrészt, hogy fellel magában vagy másban, vagy a lehetőségek közül rálel valamire. Ennek a két értelemnek az erőterében épült ki ez a könyv. Ezeknek a lelteknek felfedezése, feltárása, ill. többé-kevésbé részletes leírása, az eszközök használati módjának, működtetőinek világa, antropológiája alkotja a könyvet.

TÁ: Ha az ember az első részt lassan újraolvassa, kicsit úgy érzi, mintha egy Eco vagy egy Borges regényben lenne.

TJA: Kedves a szívemnek, hogy ilyen szerzőket említesz. Borgesen, illetve sci-fiken nőttem föl – egyébkén magyarul először Borges is a Kozmosz könyvek sci-fi-sorozatában jelent meg –, s ettől van az időnek számomra ilyen távlata. De körülöttünk is vannak ilyen időtávlatok, ami a napjainkat sajátos megvilágításba helyezi, s amit egyébként nem nagyon szoktunk érzékelni. Az egyik ilyen, a Deep Time projekt az Egyesült Államokban készül; egy tízezer évig működőképes jelrendszer létrehozása annak érdekében, hogy a legnagyobb atomtemető köré egy egyértelmű jelrendszert állítson. Milliárdos költségvetésből kell nyilvánvalóvá tennie bármilyen értelmes lény számára, hogy nem jó oda menni. Erre létrehoztak egy kutatócsoportot és rövid idő alatt kiderült, hogy a probléma nagyon súlyos, mert egy-két ezer éven túlmenően érvényesen senki nem tud semmit mondani arról, hogy milyen jelek lesznek értelmezhetőek, illetve hogy milyen lesz az a civilizáció, ha lesz, amelyik akkor élni fog és ezeket a jeleket értelmezi. Ha kirakják a sugárveszély mai jelét, akkor esetleg azt gondolják, hogy ott egy pipacsmező volt egy régi kultúrában, vagy a jeleket céltáblának használták….

TL: A hasadó anyagok bomlanak le addigra?

TJA: A legveszélyesebbeknek tízezer év a felezési ideje. Bájos epizódja ennek a történetnek, hogy két verzióval számol a kultúrával kapcsolatban: vagy véget ér az USA kultúrája, vagy pedig örökké tart – ez a változat a U. S. Forever munkacímet kapta….

IÁ: Ezek szerint a kultúrában olyan törést feltételeznek, ami a folyamatosságot lehetetlenné teszi, mint ahogy azt is, hogy a jeleket újraírják, vagy átfogalmazzák.

TJA: Igen, sőt a másik ilyen távlatban készült projektum, a Long Now esetében is számolnak mindkét eshetőséggel, de megpróbálnak saját maguk folytonosságot biztosítani. Méghozzá úgy, hogy a Clock of the Long Now, a tízezer évre készült óramű száz évenként történő „felhúzásával” egy évszázadonként ismétlődő, zenével stb. övezett szertartást is meg akarnak honosítani. Bizonyára közrejátszott ebben az, hogy a Long Now Foundation tagjai között ott van Brian Eno is…

KFJ: Ami megfogott és rávett, hogy elolvassam többször is a könyvet az, hogy miként is lehet erről a világról elmondani azt, hogy itt valójában mi van? Egyrészt megyünk vissza a múltba, másrészt előre egy olyan jövőbe, amely mögött még előrébb van egy másik jövő, és onnan tekintünk vissza, tehát egy időutazás folyamatosan bele van építve a szövegbe. Ez visszatükrözi azt a valóságot, amiben benne élek, hiszen egy olyasfajta időszaknak vagyunk az tanúi, létezői, amelyben tízévente átalakul egy csomó, a fizikai létezésre, egymás érzékelésére vonatkozó dolog és megváltoztatják, ha nem is lényegében, de a sejtések szintjén és rálátásokban a viszonyainkat. Megdöbbentem azon is, hogy ilyen jövő és múlt közé ékelt szövegben, például a teljesen fikcionális dolgok és a puszta valóság milyen jól kiegészítik és felerősítik egymást.

TJA: A nagyon régi, leletszerűen előkerült szövegekben mindig azt találtam lenyűgözőnek, hogy nagyon sokféle, a legbanálisabb adásvételi szerződésektől a nagyon kifinomult szakrális költészetig terjedően mindenféle műfajok előfordulnak. Valami ilyesmi volt előttem, amikor ezt a feltárást mintegy húsz éve elkezdtem.

KFJ: De ebből a szövegből egy korrajz is kivehető, aminek némiképpen az elődje az a két interjúkötet, amit a Monory M. Andrással készítettél, s ahol tudósok, írók, filozófusok, közgazdászok szólaltak meg. Ez a fajta teljességre törekvés, vagy legalábbis a sokfajta horizont ennek a könyvnek is a sajátja.

TJA: Az Ezredvégi beszélgetések és az Ezred kezdet a leletek feltárásával párhuzamosan készültek, de a sorozat esetében a teljesség nem volt cél. A Ladomi lelet esetében kísértett annak lehetősége, hogy kirajzolódhat belőle az élet, egy kultúra valamelyes teljessége. Nem valamiféle folyamatos panoráma, hanem éppenséggel számos töredék egymásmellettisége révén. Végtére is töredék éppen töredék voltával mutat valami egészre.

KFJ: A könyv egy meghatározó része a jövőből visszatekintve mutatja annak lehetőségét, hogy milyen intézmények, készülékek, létesítmények fogják az emberi kultúrát hordozni; milyen körülmények között fogunk létezni.

T J A: Megpróbáltam egy leendő, távolabbi jövő szemszögéből nézni, látni azokat a dolgokat, amik körülvesznek bennünket, s magunkat ezek közepette. Jóllehet a gyorsulás, amiben élünk, egyre inkább a jelen pillanatszerűségéhez köt bennünket, de amikor kicsit kijózanodunk, más időtávlatok is képbe kerülnek. Így merül föl a kérdés, hogy milyen is lesz egy olyan holnap utáni világ, amikor már a holnap is régvolt előttje lesz egy távoli jövőnek…

Ez néha nagyon konkrét formákat ölt; pár éve levelezőlistákon cirkulált egy állítólagos CIA jelentés arról, hogy 2300-ban mindenki kínaiul fog beszélni és muzulmán lesz. Ami ugyan abszurd első hallásra, de korántsem valószínűtlen. Szorokin is ilyesmit gondolhat, mivel Kékháj című, 2050-ben Szibériában játszódó regényében már egy orosz-kínai keveréknyelvet használnak, és borítón kínai-orosz szószedet segít a megértésben…

Tölgyes László: Hogyan írhat valaki a jövőből visszatekintve, aki maga is még a későújkor neonomád lakója? Ugyan nagyon ironikusan írod le a mai társadalmat, de mennyire tudhatja valaki a saját hajánál fogva, mint Münchausen báró, kihúzni magát abból a világból, amelyben él?

TJA: Ez ugyan nem egy tudományos munka, de felfogható ironikus tudományként is. Számomra többszörösen megtört perspektívából adódtak ezek a jövőre vonatkozó sejtések és tárgyszerű leírások. Természetesen nem gondolom, hogy idővel – amennyiben ezt a nyelvet sok év múltán még érteni fogja valaki – nem lesz sajátosan avítt aurája, de nem lesz egykönnyen azonosítható valamely korszak, vagy szubkultúra nyelvhasználatával.

IÁ: Az egész kötetre a nyelvújítás jellemző. Nagyon találó kifejezések vannak benne, nyelvtanilag korrekt, de nem tudományos, hanem inkább költői szövegek, de ilyeneket nem használnak.

TJA: Azon voltam, hogy olyan nyelvezetet találjak ezeknek a leleteknek a leírásához, amelyek x év múlva is működőképesek. Persze senki sem lehet biztos abban, legyen akár a költők költője, hogy az évek multával és a nyelv változásával ez valóban működőképes marad. Mindenesetre a koncepciónak része volt a nyelv eltolása egy másik idősíkba. Gyakran hagyatkoztam az alliterálásra, a szó eleji egybehangzásra. Később derült ki számomra, hogy a költészet ősi formái is ezzel éltek. De a nyelv kérdéséhez az is hozzátartozik, hogy kétnyelvű vagyok, ezért a nyelvek dallama iránt egy kicsit erősebb az érzékenységem.

IÁ: Mi ez a másik nyelv?

T: A németben is von Haus aus otthon vagyok. A két különböző nyelv hangzása miatt erősebben hallok bizonyos frekvenciákat, ritmusokat, dallamokat a magyarból, és ezeket jobban hagytam hatni.

KFJ: Amikor olvassuk A Ladomi leletet, ez a ritmus és dallam szinte mondatról mondatra visz előre. A költői szövegek mellett pedig nagyon érdekes új prózai kísérletet olvashatunk, ami egyszerre értekező próza, költészet és leírás.

TJA: Éppen az egyetemről jöttem ide, ahol Heidegger gondolkodásáról és nyelvezetéről beszéltem. Húszas éveimben az ő gondolkodása és az a mód, ahogyan nyelvben gondolkodik, számomra reveláció volt. Borges volt rám még ilyen hatással, akit legalább annyira tartok gondolkodónak, filozófusnak, mint írónak, és aki elképesztően erős képvilágban formálja meg a gondolatait, illetve veti fel azokat a problémákat, amelyek foglalkoztatják. Ilyen például A bábeli könyvtár, amiben a könyvmédium, az információ túláradásának problematikája „vizualizálja”. Természetesen ezt a szót még nem használta, mert akkor még nem létezett. Szavakat fejlesztünk, mert az élet fejlődik és a nyelv is.

KFJ: A könyvben olyan szótalálmányok, illetve leletek fordulnak elő, mint például a „Balatonszöszmösz”, a „rémjelen”, a „tövistenger”, a „nyomdokhomok” és a többi…

TJA: Ezek egy része tényleg lelet: gyermeki nyelvi lelemények, a gyerekeim tárták fel ezeket a szavakat. 4-5 éves koráig egy gyerek még nincsen benne abban a nyelvi konvencióban, amiben mi már régen benne vagyunk. Viszont már sejti, ismeri a szavait, de szabadabban kezeli a nyelvet, ami néha lenyűgöző leleményekre vezet.

KFJ: S ha már a költői nyelvnél tartunk: van egy rész a Személymások fejezetben: „a mélykék ég alatt / én vagyok és te vagy. / mások nincsenek. / akiket annak vélsz, / mint te és én vannak: /másra és magukra eszmélnek, / jönnek, mennek, majd elmúlnak.” A könyvben egymás mellett szólal meg a költészet, a leírások nyelve és a filozófia nyelve. Hogyan lehet ezt a sok lovat egy gyeplővel megtartani?

TJA: Nagyon sokféle nyelvet beszélünk; olyan kultúrában élünk, amiben különbözőképpen szakosodott nyelvhasználatok, diskurzusok vannak, és én is beszélek ezek közül jónéhányat. Ez felveti annak kérdését, hogy ezt a sokféleséget hogyan tudjuk kezelni. És hogyan tudom azt a sokaságot, ami részint körülöttem, részint bennem van, formába szervezni? Ezt a sokféleséget regényekben szokták összeszervezni, mindenféle történeti szál, epizód, téma, beszédmód révén. Nem lévén ebben érdekelt, az foglalkoztatott, hogy lehet-e olyan formát találni, ahol nem oltják ki egymást, hanem az egymásmellettiség legyezőforma létmódjába rendeződnek. Olyan legyezőre gondolva, amelynek minden lapja különálló, de mégis összefogott, ugyanakkor elég határozott formát rajzol ki, miközben mindegyiknek más és más lehet színezete. Ily módon az eltérő, egymás melletti megszólalásmódok érzékletesen különböznek, ugyanakkor van valamiféle összhangzása is ezeknek a nagyon széttartó szövegeknek. A regény modern fejlemény, ez pedig egyszerre archaikusabb és „futurisztikusabb” forma.

TL: Tekinthetjük ezt egy önéletírásnak is egyben? A könyv második fele nagyon erre utal. Persze a vége, a szótár ellökte ezt a fajta értelmezést, de erőteljesen átjött a szerző személyes jelenléte is.

TJA: Természetesen vannak önéletrajzi elemei, de nem gondolnám, hogy önéletrajzi írás. Egy nyelvtudós barátném mondta erről, hogy ami személyes benne, az is el van emelve egy személyfelettibe, és ez nekem nagyon megnyugtató volt. Nem a személyiségemet akartam kiábrázolni.

KFJ: A sokféleség mellett viszont a gondolati rendszerében, a nyelviségében egy jó adag irónia is van.

TJA: Természetesen. Olyan mértékben hozzánk tartozik az irónia, hogy ha nem lenne, belehalnánk. Hoffmannsthal Hugónak van egy klasszikus megfogalmazása arról, hogy az egymásmellettiségek hogyan oltják ki, hogyan értelmezik át egymást. Ami körülvesz minket az elképesztő; és ez a hallatlan, egymást kölcsönösen kétségbe vonó, felülhabzó és alulmúló sokféleség csak egy arányos megközelítésben élhető túl, és ábrázolható.

IÁ: Egy kritika pont az iróniát vetette a szemedre, illetve hogy könnyebben és jobban érthető lenne a könyv az irónia és a nyelvi rafinéria nélkül…

TJA: Irónia nélkül halott tetem lenne, vagy az se. Az értehetőség számonkérése meg abból eredhet, hogy eléggé kilóg a konvencionális szövegtípusokból és értelmezési sémákból, s persze a nyelvezete is erősen eltér attól, ami ma közkeletű az irodalmi és egyéb közegekben.

IÁ: A korábbi írásaidhoz képest is kilóg.

TJA: Többnyire értekező, illetve esszéisztikus szövegeket írtam, régebben publicisztikákat is, azok meghatározott műfaji keretekben működtek. Ennek a könyvnek pedig éppen az volt az egyik kihívása számomra, hogy hogyan lehet felülhaladni ezeket a műfaji kereteket úgy, hogy közben persze integrálok is ezt-azt.

IÁ: A kötetben van egy lista azokról a könyvekről, amiket a ladomiak hátrahagytak, nem létező könyvek jegyzéke, amit a Kelet-Bábeli könyvtár kartotékai közt találtak. Mit szólnál ahhoz, ha mondjuk ezer év múlva, amikor már nem lenne irónia, valaki a kezébe venné a könyvedet és totálisan képtelen lenne arra, hogy fogja ennek az ironikus szemléletmódját, és halál komolyan venné ezt az egészet.

TJA: Nem tudom, lehetséges-e ennek halál komoly olvasata, én még nem kísérleteztem ezzel.

IÁ: Tegyük fel akkor – most gonosz leszek -, hogy lefordítja valaki egy idegen nyelvre és ott kicsit másképp viszonyulnak hozzá. Hogyan fogják értelmezni?

TJA: Attól tartok, hogy ezt a könyvet nem lehet lefordítani semmilyen nyelvre. Sajnos. Újra lehetne írni, ráhangolódva bizonyos nyelvi zeneiségre, illetve szellemi szálakra, amik benne vannak. De ez olyan mértékben hús-vér, és hangilag a magyar nyelvvel olyan szimbiózisban van, hogy nem lehet…

KFJ: Eddig mi beszéltünk a műről, most a szerző visszakérdez, hogy tényleg jól értjük-e?

TJA: Az a kérdésem, hogy olvasóként mennyiben érdekes rátalálni valamire, ami eddig nem volt? Mert manapság, amikor az újdonság felhozatala elég folyamatos, és bizonyos fokig egynemű; két irányból kapunk nagyon váratlan és érdekes újdonságokat: Vagy feltalálnak valami nagyon új, színes-szagos és látványos dolgot, vagy pedig előkerül valahonnan a föld mélyéről, vagy a tenger alól valami nagyon régi.

TL: Odaadtam egy dj kollégámnak a könyvet, aki rögvest a közepén nyitotta ki, alig lehetett kiszedni a kezéből, nagyon tetszett neki a leveles rész. Majd egy hölgynek is, aki viszont pont az elején kezdte el, és csaknem eldobta, de aztán erőt vett magán és szintén olvasni kezdte, ugrált a könyvben, és legjobban a szótár jött be számára. Azt mondta, ha legközelebb megkaphatná, akkor végig is olvasná.

KFJ: A könyvet egy szótár zárja le, ami egyrészt visszautal azokra a fogalmakra, amelyeket a Ladomi leletben előzőleg olvashattunk, másrészt szinte attól függetlenül, hogy ha jól olvastam, más egyéb fogalmakat is megad. Ilyen tekintetben önálló rész is.

TJA: Ezek egy tengeri nagyszótárnak a töredékei, amelyek abból az időből származnak, amikor a magyar nyelv tere már összeért a tengerrel…

TL: Valójában ez egy fake szótár! És amit még nem mondtunk: a fülszöveg egy wikipédia szócikk, amire én rákerestem – persze (minő meglepetés) nem is létezik. Nem akartál csinálni A Ladomi leletről egy fake, de mégis működő wikipédiát?

TJA: Gondoltam ilyen médiahekkre, amiben benne van egy „népművészeti” mozgalom lehetősége; rátelepíteni a wikipédiára a meglevő anyagot, aztán szabad feltárásra, fejlesztésre meghívni azokat, akik kedvet éreznek ehhez…

(Említett helyek:)

Gregory Benford: Deep Time: How Humanity Communicates Across Millennia, Bard, 2001.;http://en.wikipedia.org/wiki/Deep_time

The Long Now Foundation. Alapítói: Daniel Hillis, informatikus, a párhuzamos architektúrájú komputer alkotója, Stewart Brand a Global Business Network alapítója, Kevin Kelly, a Wired szerkesztője, Brian Eno, zenész és képzőművész, http://www.longnow.org/

Stewart Brand: Amíg világ a világ. A Hosszú Most Órája. Vince Kiadó, Budapest, 2001.

Tillmann J.A.: A művészet ezer és tízezer éves távlatai között; http://www.c3.hu/~tillmann/irasok/muveszet/atjaro.html

Monory M. András – Tillmann J. A.: Ezredvégi beszélgetések. Palatinus, Bp. 1998., 2000.; Ezred kezdet. Palatinus, Bp. 2003.; http://www.c3.hu/~tillmann/beszelgetesek/beszelgetesek.html

Vlagyimir Szorokin: Kékháj. Jaffa Kiadó, Budapest. 2004.

 

A beszélgetés a Tilos Rádióban hangzott el.

MEGJELENT: Új Forrás 2013 / 07

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Távlattan és archeológia. Tillmann Józseffel Kurdy Fehér János beszélgetett

  Fazakas Rita fotója

Tillmann József, azaz TJA: író, filozófus. Megkülönböztetett figyelemmel fordul a kortárs eligazodásunkat segítő, szellemi radar-rendszereink felé. Könyvei és esszéi tág határokat járnak be a filozófiától a képzőművészetig, a technológiától az építészetig, a beszélgetéstől az életművészet egykori és jelenvaló eszközrendszeréig. Egyik irigylésre méltó tulajdonsága, hogy előszeretettel hoz össze közös irányokba tartó embereket, és oszt meg tartalmakat és eseményeket. Munkái, mint nagy felbontású távcsövek pásztázzák a gondolkodás különféle megnyilvánulásait. Beszélgető könyvei 20. és 21. századi nyomvezetőként forgathatóak.

Írásai sűrű szövésű értelmezések, vagy leletfeltárások, ahogy TJA nevezi őket. A jelen időből kiindulva, a múltba és némelykor a jövőbe pillanthatunk a szövegeken keresztül, miközben a tudomány, a művészetek és a filozófia egy-egy kiemelt tárgyterülete a sorvezető. TJA jól keveri a megismerésvágyat, az elemzést, és a belátást, valamint a köröttük párálló iróniát is. Remek címadó: például „Távkertek. A Nyugalom tengerén túl”, vagy „Levelek tengere. Avagy a távlat távolra váltása”, „Merőleges elmozdulások”, de nagy kedvencem  „A növekvő napok népe”, valamint a „Későújkor józansága” is. Mondatai egyszerűek és tárgyszerűek, de eltéveszthetetlenül személyesek. Szövegeit olvasva akaratlanul is elkezdünk TJA- mondatokat/fogalmakat/szavakat használni. TJA kiváló szűrő is egyben: a távoli dolgok egészen egyszerűek lesznek, a kéznél levőek pedig valamiképp megnagyobbodnak. Egészen jó kalauzolásban: tenger, tea és édesség találatai páratlanok. Télikabát és váltáska együttese kvázi ikonikus: minden trendvadász belesápadhat, ráadásul időtlenül aktuálisnak tűnik immár évtizedek óta.

Amikor TJA-hoz tartottam a „A Ladomi lelet” című könyvének és beszélgetéseink egyik kitüntetett helyszínére, odafelé arra hajaztam, nyilván ő találta ki a falu nevét: Ladomány. Aztán tényleg ott volt a felirat: igaz kézzel festve egy buszmegálló falára, majd maga a falu is: a baranyai dombok, és kukoricatáblák hullámaitól övezve. Egyébként Budapesten él, a Hűvösvölgy végén családjával, egy kintről házszerű, bentről belakott űrhajónak tetsző otthonában.

TJA a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) tanára, valamint a Pannonhalmi Szemle szerkesztője. Könyveiről, esszéiről, fordításairól, valamint képzőművészeti és performansz munkáiról jól szerkesztett összefoglalót találunk a www.c3/-tillmann/ honlapon. Legutolsó könyve a „Más-világi megfigyelések. Utak és utazók” a Typotext jelentette meg 2011-ben.

Kurdy Fehér János

                                                                    

Nemrég majdnem megvalósult egy korábbi ötleted, a földbe süllyesztett piramis, amit még az 1990-es években a Világkilátás munkacímet viselő projekthez terveztél. Milyen érzés, ilyesmivel találkozni? Ha összeállítanánk egy „MegNemValósultÖtletek” katalógusát lenne még más is, amit szerepeltetnél benne?

 Mentségünkre legyen mondva, hogy a Mexikóvárosban tervezett építmény is papíron maradt, bár jóval közelebb került a megvalósuláshoz, mint annak idején a miénk. És a rendeltetése is más lett volna: azt egy városi térbe, részben fedetlen középületnek szánták, mi pedig egy zárt időkapszulát terveztünk az Alföldre, valamivel nagyobb, 1-2 kilométeres léptékben. Amibe – az ’Üzenjen velünk a jövőnek!’ jelmondatban összegzett koncepció szerint – sok minden megfért volna a világ minden részéből…

Mai szemmel nézve eléggé elszállt ötlet volt, de azokban az években a lehetőség példátlan tágasságában éltünk. Amiben nyilván a korábbi korlátozottság alóli felszabadultság érzete hatott. Mint amikor a víz mélyéből feljövő a felhajtóerő magasra vet ki.

A jövőre tekintettel alakuló archeológia aztán más eszközökkel folytatódott: a lehetséges leletek feltárásában.

A  Ladomi lelet című könyved egy lehetséges világ szellemi emlékeit, tárgyait vette sorba. Számomra ez a munkád leginkább a regény műfajához sorolható. 

 Ha úgy vesszük, hogy a regény neve eredetileg roman volt, és még a 18. századi magyarban is így nevezték, akkor áll, amit mondasz, mert benne rejlik a rom, azaz a létesítmények eljövendő állapota. És persze az emberről szól, hiszen a man is ott van a roman ban… A tréfán túl: a Ladomi leletnek a romantikához is van köze – a töredékesség révén. Novalis, Ritter és a Schlegelek fragmentumai, olykor rejtélyes gondolat-tömörítményei elég rég óta foglalkoztattak. A tényleges, töredékes szövegleletek történeti példái mellett ez a forma egyúttal megfelelt annak, amit tapasztaltam. A modernitás alapélményét, az all in pieces, all coherence gone érzetét, amit John Donne már a 17. században megfogalmazott, a 80-as évek „reálisan létező” abszurdjának mállása eléggé elmélyítette. Az általános állagra valamelyest jellemző, hogy 80-as évek elején penészgombákkal készülő konceptuális művekkel próbálkoztam.

Nem volt kétséges, hogy teljesség csak töredékesen lehetséges. Vidrányi Katalintól hallottam akkoriban az apokatasztázisz panton, mindennek helyreállítása kifejezést. Nem holnap, de még csak nem is azután, hanem majd az idő múltán.

 

Milyen szellemi tájban álltál, milyen környezet vett körül abban az időben, mik voltak a látható, inspiráló korszakjelzők?

 A 70-es évek végének egyetemi közege, barátok és tanárok társasága képezte: Almási Miklós, Ancsel Éva, Balassa Péter, TGM – aki akkor a Római levélről és Hamannról adott elő –, mellette a „repülő” egyetem, Szabó Miklós politikatörténeti és Vidrányi patrisztikai előadásai. Körmendy Ferenc, és rajta keresztül a 180-as csoport, Szemző, a minimálzene. Csányi Attila, akitől Hajas-kéziratokat, meg még sok mást kaptam, aztán Kelényi Béla performanszai, és persze Hortobágyi László, akinek elképesztő zenei tájékozottsága és archívuma felért egy felsőbb fokú zenei képzéssel. És azt is neki köszönhetem, hogy megismertem a régi zenét és szinkronban hallottam Laurie Andersont, a Yellot, a Neue Deutsche Wellét és még sok más európai és amerikai eszenciát.

Így az egyetem utáni vákuum elég telített volt. Posztgraduális önképzőbe jártam: sok zene és irodalom, Nádas, Eszterházy mellett Heideggert, Nietzschét, Kleet és másokat olvastam, fordítottam. Egyszer a tihanyi strandon, ahol dolgoztam, az ismerős fagylaltárus meglátta nálam a zöld Pascal kötetet, megjegyezte, hogy ő is éppen most forgatja… Ilyenek is voltak abban a világban.

De azért még érdekesebb volt kijutni belőle, így például az 1982-es documentára, ahol láttam a filmrendező Syberberg Parsifal-installációját, meg még egy s mást.

Elkezdtem járni a Balázs Béla Stúdióba, ahol az ott készült filmek mellett máshol nem láthatóakat is vetítettek. A forgatókönyv-pályázatukra írtam egy filmtervet, ami inkább egy performansz-partitúra volt, sok tűzzel, mintsem valamiféle filmvázlat. Amikor az elbírálására került sor – ezt a választott vezetőség végezte –, ennek megfelelően nagy hallgatás fogadta. A csendet Erdély Miklós törte meg, aki akkor vezetőségi tag volt, és azt mondta, hogy bár őt a sok tűz a Ku-Klux-Klánra emlékezteti, de figyelemreméltó koncepciónak tartja. Ez felért egy lovaggá ütéssel, legalábbis akkor rám így hatott, lévén hogy Erdély abszolút mérce volt.

A tervből persze nem lett semmi, de Erdély később, Enyedi Ildikón keresztül meghívott az INDIGO-csoportba. Aminek végül csak egy kiállítására mentem el; az ott látott munkák nem voltak túl vonzóak. De mindez elég bátorítást adott ahhoz, hogy felkeressem Erdélyt a Virágárok utcában, és hosszú, részemről elég elszállt beszélgetésbe kerüljek vele, amit aztán még néhány rövidebb követett.

A következő évben tervemet egy Klaus Nomi-filmre elfogadták, ami aztán éveken át húzódótt és torzóban maradt, a forgatott ill. vágott anyag aztán elveszett a 89-körüli átalakulásban. VHS-kazetták meg fotók maradtak meg, amelyeken a szereplők, így t.k. Lugosi Lugó látható Király Tamás ruháiban.

Ez az esszéd, ha jól tudom felkeltette a berlini Merve Verlag érdeklődését.

A Nomiról szóló írásomat elküldtem a Merve Kiadónak, aztán pár hónappal később csengettek, és ott állt a kétszemélyes kiadó mindkét tagja: Heidi Paris és Peter Gente. Grazban jártak a Steirische Herbst fesztiválon, és átjöttek megnézni, hogy ki írta ezt a dolgozatot. Nem mintha olyan jó lett volna, csak számukra lehetett valami kuriózuma. Néhány napig maradtak és összebarátkoztunk. Aztán elküldték az addig megjelent könyveiket, kb. másfél folyóméternyi filozófiát, amerikai zenei és színházi könyveket, a folyóirataikat, és utána folyamatosan az újakat… Így aztán Blanchot, Deleuze, Lyotard, Serres, Jabés, Virilio, az Ars Electronica anyagai, s persze Cage, és Hannes Böhringer könyvei voltak az olvasmányaim. Ezek mind erős, és a magyar közegben különösen frissítő szellemek voltak.

Az igazi felfedezést azonban Böhringer írásai jelentették: egy szinguláris gondolkodó, aki a filozófiai-teológiai tradíció és a modernitás termékeny feszültségében otthonos, ugyanakkor kiváló antennákkal érzékeli a kortárs művészetet és zenét is. Ráadásul minderről a kifejezőerő magas hőfokán, mégis egyszerűen ír.

Vele először ’90-ben, a Merve Kiadóban találkoztam, az éppen újraegyesült Berlin eufórikus atmoszférájában, aztán össze is barátkoztunk. Ebben közrejátszott mindkettőnk Kotányi Attilához fűződő kapcsolata is. Attilával a ’80-as évek végén találkoztam először, de már korábban sokat hallottam róla Surányi Lacitól, illetve Szabó Ágnestől, Szabó Lajos özvegyétől és Huszár Magdától, Attila első feleségétől. Hannes pedig düsseldorfi egyetemi éveiből ismerte.

Rajtad keresztül ismertem meg Kotányi Attilát, aki a 1990-es évek elején tűnt fel Budapesten újra. Attila nagyon különös jelenség volt, szinte napokon keresztül képes volt beszélni, és olyan hőfokon, mint aki egy, még nem leírt filozófia centrumába áll. Egyfajta határtalanságot képviselt, hiszen csak az úgynevezett emberi alapkutatással foglalkozott Szabó Lajos szellemi hagyatéka mentén, abba viszont nagyon sok minden belefért. Nemrég megjelent az általatok a MOMÉ-n szervezett Kotányi konferencia német nyelvű könyvecskéje. Mit jelentett számodra Kotányi? És szerinted mi volt az a gondolati ösvény fő vezérfonala, amelyre olyan gyorsan rá tudtunk csatlakozni mi magunk is, akiket megismertettél Attilával?

Kotányi abban különbözött 56-os emigránsoktól, hogy amikor Brüsszelben, majd Düsseldorfba került, szinte azonnal képes volt kapcsolatot találni hasonló szellemi hullámhosszon élő helybeliekkel. A háború utáni magyar emigránsok közül kevésnek sikerült, hogy mérvadó szerepet tudott játszania valamilyen művészeti vagy szellemi mozgalomban. Attila a Szituácionista Internacionálé és az Unitary Urbanism köreiben is meghatározó jelenség volt; mindenütt ott van azokon a felvételeken, amelyek a történetüket feldolgozó könyvekben látni.

Erre úgyszólván ellenállhatatlan alkata, a szinte már erőszakosságig menő közvetlensége mellett persze az a közeg tette képessé, amelyből érkezett: Szabó Lajos, Tábor Béla, Hamvas és Európai Iskola köréből. Elbeszéléseiből – meg persze mások visszaemlékezéseiből, a műveiből és dokumentumokból is – lehetett következtetni arra, milyen intenzitás és milyen mércék jellemezték ezeket a köröket.

Amikor a 90-es évek elején félig visszatelepült, újra mestere, Szabó munkásságával kezdett foglalkozni. Később kalligráfiáiból rendezett is egy kiállítást az Ersnt Múzeumban, majd Kunszt Györggyel együtt kiadták írásait és a szemináriumi jegyzeteket. Főként Szabó biblicizmusa foglalkoztatta; az volt a felismerése, hogy a zsidó szellemiségben a sábátnak centrális jelentősége van – tartott is erről egy szemináriumot, amin mindketten részt vettünk.

A sábát csendje és nyugalma érdekelte, ami alapvető a szemlélődés, a gondolkodás számára; egy kimeríthetetlen forrás, amelyből a zsidóság nemzedékei táplálkoztak. Később is gyakran említette Szabó enigmatikus fogalmát, a csendarchitektúrát. Számára ebben persze nemcsak a judaizmus játszott szerepet, mint ahogy Szabó gondolkodásában sem az volt vegytisztán, hanem krisztiánus, gnosztikus színezetben volt jelen.

Kotányinál a zen-buddhizmus élesítette ki a sábátra irányuló figyelmet, amit a 60-as évektől kezdve tanulmányozott. A klasszikusok francia és német kiadásai könyvtára jelentékeny részét képezték. A Düsseldorfi Művészeti Főiskolán tartott is kurzusokat erről, Belépés csak a falon keresztül címmel is volt kurzusa… Arra a kérdésre pedig, hogy mit tanított ott, mindig azt válaszolta: Zen-buddhizmust és alkoholizmust. Az utóbbi izmus nem iszákosságot jelentett, hanem az Anonim Alkoholisták mozgalmának tanítását, amivel élettársa alkoholizmusa miatt kezdett foglalkozni.

Ennek az ő esetében nem sok köze volt a keleti vallások később kibontakozott divatjához; a new age-ről mindig megvetéssel beszélt. Hamvas Béla kapcsán is többször megjegyezte, hogyha valamilyen nagyobb nyelven írt volna, akkor ő lenne a new age nagy prófétája. Amiben minden volt, csak elismerés nem… Bár a 40-es években egy ideig Hamvas kedvenc tanítványa volt. De aztán – Hamvas révén – találkozott Szabóval, és őt választotta mesteréül. Amit meg lehet érteni: Szabó univerzális formátum, akinek nagy tömörségű szövegei ma is meggondoltatóak. Hamvas őshagyományos zanzája pedig része – és nem kis részben élesztője is – annak a hihetetlen zagyvaságnak, ami „hagyomány” örve alatt a Kárpát-medencében kavarog, és fertőzi a fejeket. Nem véletlenül szeretik a szerbek is nagyon.

Attila robosztus alkatánál és állandó szellemi edzettségénél fogva még hetvenes éveiben sem volt aggastyán, képes volt frissítő gondolatokat fölvetni; többször meghívtam a főiskolákra, ahol tanítottam, és néhány diák később rendszeresen eljárt hozzá.

 

A MOMÉ-n vagy tanár. Voltál szörfoktató, könyvkiadói lektor, szerkesztő. Láttad a rést, ahonnan el lehetett indítani egy önálló, építkező világot, vagy csak belevágtál és egyik lépés hozta a másikat?

Leginkább az esetlegesség erejét említhetném… A karrierépítés fogalma különben sem volt ismert. Az akadémiai pálya föl sem merült, mivel a korabeli közállapotok, az intézmények – beleértve képviselőiket és kultúrájukat – olyan mértékben visszataszítóak voltak, hogy csak a résekben vagy nisékben nyíló pályák jöttek szóba. Volt, aki a csatornázási műveknél volt állásban, ahol is az utcai lefolyók állapotát kellett ellenőriznie, vagy a villamos műveknél a közvilágítást ellenőrizte, amit pár nap alatt elvégzett, és az ideje nagy része szabad maradt. Magam garázsmesterként dolgoztam hétvégeken, kezdő tanári fizetésnek megfelelő bérért, és a hetem többi része szabad volt. Nem mintha a garázsipar nagyon igénybe vett volna; többnyire olvasással múlattam munkaidőmet az alagsori irodában. Példámat aztán a 180-as csoport több tagja is követte… Persze nem volt egy felemelő hely, nagyon is mélyen volt, nemcsak a pincegarázs miatt; jellemző, hogy ott ért a lengyel „szükségállapot” híre 1981 telén.

Úgynevezett rendes munkám a 80-as évek közepén lett, miután a Panoráma-útikönyvekhez szerkesztőt kerestek. Lányom közelgő születésére tekintettel éltem ezzel a lehetőséggel. Szerkesztői tevékenységem maradandó, bár érthető okokból nem eléggé méltányolt része az, hogy az Erdély-útikönyv 2. vagy 3. kiadásából kihúztam azt a mondatot, hogy X Y volt Magyarország legnagyobb turistája…

A Vigília szerkesztősége már más volt, az előbbivel ellentétben itt tartalmak is voltak. Meg érdekes emberekkel is lehetett találkozni, Borbély Szilárdot, Esterházy Pétert, Várszegi Asztrikot ott ismertem meg.

Tíz év után kerültem újra vissza, tanárként az egyetem világába, ami jótékony distancia volt. Nem osztoztam már azon hitek és beidegződések jó részében, amit töretlen akadémiai pályát bejáró kollégáim többsége.

 

Sok képzőművészeti tárgyú esszét írtál. A tárgyak, vagy a képek sűrűbben képesek megjeleníteni a korszellemet, mint a szavak?

A szavak képekkel is szólnak. A nyelv, még a magasabb absztrakció szintjein is képtelen arra, hogy eltekintsen tőlük. A dolgok, a problémák valahogy mindig alakot is öltenek. Képben, térben mutatkoznak meg. Ez a képzőművészetben elég nyilvánvaló. Más területeken kevésbé jelenik meg, de imaginárius képekkel éppúgy teli van a fizika, mint a filozófia. A látomás és a belátás egyaránt vizuális, a barlang vagy a monasz képéről nem is beszélve.

A modern művészet ebből a szempontból – és megint képben vagyunk! – azért érdekesebb a korábbi korok művészeténél, mert nem pusztán művészetfilozófia kérdéseket vet föl (a mimézisz milyenségét, és más efféle klasszikus toposzokat), hanem problémákat tesz láthatóvá. Olyan dolgokat mutat meg, amit egyébként észre se vennénk, legfeljebb csak akkor, amikor már ránkszakad a mennyezet, vagy már sorozatgyártásban készül. Ezért érdekes a művészet, számomra legalábbis ez az értelme, noha az sem mindegy, hogy mindez hogyan mutatkozik meg. De mindenféle örömnél, a szem simogatásán túl a megismerésben áll a jelentősége. Ezért nélkülözhetetlenek a művészek mint helyettes észlelők. Senki más, semmilyen kutatóintézet vagy iparág nem tudja kiváltani ezt a képességet.

Az általános érvényén túl a képiség jelentősége számomra időről-időre fölerősödik: az egyetem utáni években sokszor álltak össze képekké azok a kérdések, amelyek foglalkoztattak. Kisebb megvilágosodást váltottak ki Klee Bauhaus-előadásai, a „látás relativitáselmélete” éveken keresztül foglalkoztatott.

Olykor rajzoltam is, de leginkább leírtam tárgyakat, képeket, illetve jelenet sorává alakítottam őket. A film-forgatókönyvek mellett ezek performansz-partitúrák formáját öltötték; néhányat’84-ben aztán barátaimmal elő is adtunk a Szkénében. Később, a ’90-es évek elején ez újra felerősödött, a Ladomi leletek egy részét rekonstruáltam, az első kiadás megjelenésével egy időben ezeket kiállítottam a Tölgyfa Galériában.

Több lap szerkesztésében is részt vettél, vagy főmunkatárs voltál: Vigilia, Magyar Narancs, Balkon. Most a Pannonhalmi Szemle szerkesztője vagy, de talán ezen kívül is szívesen szerkesztenél egy kortárs világot bemutató orgánumot, találkozási teret. Ha lenne rá lehetőséged, hogy nézne ki az a valami, amit 20 évvel ezelőtt még folyóiratnak hívtak?

 Az etológusok szerint a magunkfajta lények szeretnek közösen csinálni különféle tevékenységeket. Ami azért jut eszembe, mert ez manapság mégsem annyira nyilvánvaló. Eltekintve persze a különféle kényszerű munkáktól, intézményi kooperációktól. Kétségtelen, hogy kommunikálunk, használjuk a hálót és a hálózatokat, de ez mégsem azonos a közös tevékenykedéssel, mint ahogy a communio-val sem…

Szellemi tevékenységekre többnyire nem a társulati forma a jellemző. Sosem is volt; Platón sem az agórán írta a dialógusait, ahogy Pál sem a leveleit. Persze volt egy közegük, konkrét közösségük, amellyel közvetlen kapcsolatban álltak. Ez változott meg erősen: a modern szétdifferenciálódásban részint azt látjuk, hogy már a kézművesek is magányos küzdelmeket vívnak, másrészt a kollektívumban való elmerülés vágya a sportspektákulumok, a technotransz, vagy az állami áhitatok alkalmainak látogatásában tömegesen jut kifejezésre.

Húsz évvel ezelőtt, amikor lapalapításon törtük a fejünket, a közös gondolkodás, egy eszmecsere platformjának létrehozása ígéretesnek látszott. Azóta sok minden megváltozott, úgy az eszmék, mint pedig a cseréjüket illetően, a médiumokról nem is beszélve. Amit az is mutat, hogy a már a szakmai közegekben sincsenek viták.

Az általános szellemi szituáció mellett vannak még sajátos magyar tényezők is, ami nem erősíti föl a lehetőségeket: a személyes orientáció ui. itt már eleve megoszlik – s most csak a jobbakról beszélek –, hogy ki milyen nyelven olvas, melyik nagy kultúra milyen diskurzusait követi. Számomra a kilencvenes években vált nyilvánvalóvá, hogy a nemzetközi érintkezés sűrűsége és a globális paláver ellenére mennyire más hangsúlyokat, témákat, beszéd- és gondolkodásmódokat jelent; mit tesz pl. franciául tájékozódni, az angol-amerikai fősodorhoz képest, hogy németről ne is beszéljek.

Aztán az sem mellékes körülmény, hogy itt szinte mindent irodalom ural; a kultúra arányai valahogy a 19. század óta úgy maradtak, ami a közgondolkodáson is meglátszik. A zene, a képzőművészet, a társadalom- vagy szellemtudományok, és általában a reflexivitás tulajdonképpen nincsen benne a kulturális köztudatban. Írók, költők vannak, ezek aztán minden mennyiségben, nemcsak az ún. irodalmi életben, hanem még a kormányhivatalok élén is, akik mernek nagyokat álmodni…

Vilém Flussernek van egy gondolata, hogy a posztmodern végén visszatérünk a kőkorszak gyűjtögető életmódjához. Összeszedni és felkutatni a mára nagy referenciával bíró dolgokat egyenrangúvá vált az alkotással?

 A kőkorszaki jellemzőket más vonatkozásban látom újjáéledni, a kőbunkósodásban, a tetoválástól a turulltrollokig terjedő területeken…  Persze a globális kulturális kínálat bősége, a könnyű technológiai lehetőségek és a szűrők hiánya vagy alkalmatlansága csábítanak a remixre, pixelkollázsolásra, meg még sok re előtaggal leírható tevékenysége. A kiválasztás mintáinak, kritikai mércéinek és apparátusainak szerepe vált kétségessé. Az egyetemen is egyre fontosabbnak tűnik az, hogy mit választunk ki, hogy egyáltalán mit és miért méltatunk figyelemre.

El tudsz képzelni egy olyan egyetemi tantervet, amely abból építkezne, hogy miként lehet élni a 21. század mindennapjait?

Elképzelni sok mindent lehet, más kérdés a megvalósíthatósága. Az egyetemek többé-kevésbé körülhatárolt tudások és képességek elsajátítására szakosodtak, jóllehet nevükben még őrzik az egykori egyetemesség igényét. Nem az élet művészetére, hanem különféle más művészetekre: szakterületek művelésére képesítenek. Különben sem mernék túl nagy jelentőséget tulajdonítani annak a hatásnak, ami többnyire felnőtt, vagy a felnőttkor határán álló embereket felsőbb tanulmányaik alatt ér. Az igazán döntő hatások más életfázisokban érnek bennünket; hacsak közben valami brutális nem történik, az első három évben, majd pedig az ifjúkorunkban. Az egyetemeken pedig a diákok egymásra hatása legalább olyan jelentős, mint ami a tanárok részéről éri őket.

Régen az élet iskolája a filozófia, az életművészet, ars vitae volt; görögül élettechnikának nevezték. Sok gyakorlatból és tanításból állt össze; a figyelem iskolázása éppúgy része volt, mint a kozmikus kontempláció, vagy a napi halálmeditáció. A testmozgásról sem feledkeztek el, Szókratész nemcsak tanítványai faggatásával foglalkozott, hanem Xenophón tudósítása szerint táncolt is.

Később ez a keresztény szerzetesség gyakorlataiban még egy ideig fennmaradt, aztán ahogy a filozófia és a képzés egyre inkább a fejre kezdett szűkülni, feledésbe merült. Csak a közelmúltban, Pierre Hadot kutatásainak köszönhetően vált újra ismertté. De nem hiszem, hogy a képzés részévé lehetne tenni, bár vannak filozófiai praxis néven próbálkozások, amelyek alkalmazzák ennek egyes részeit.

Sokat foglalkozol a mediális jelenségekkel. Az új info-kommunikációs technológiák eszközei által előálló művészettel. Egy mai művészhallgatónak mennyiben más a felkészülése, a valóság értelmezése, mint a technológiai-bum korszaka előtt? Milyen kihívásokkal mentén talál egyéni utat, és esetlegesen sikert a 21. századi művészeti iparban?

Az új technológiák kezelése terén a diákok többnyire járatosabbak tanáraiknál. Amit viszont kevésbé ismernek, az a médiumok távlatosabb és távolságtartóbb használata. Amibe a történet alakulása is beletartozik, nemcsak az előtörténeté, hanem az is, hogy mi lesz a most készülő munkával: marad-e holnapután is valami értelme, vagy csupán feledendő epizóddá válik.  Persze az egyre vékonyabb, pillanatnyi aktualitásként értelmeződő jelen nem kifejezetten segíti elő a nagyobb léptékekben való gondolkodást. Amire itt még az önismeret és reflektálatlanság széles körben tapasztalható hiánya is rátesz pár lapáttal.

A pálya tudatos alakítása, avagy a „karrierépítés” keveseknél érzékelhető. Amikor nyugati művészekkel vagy diákokkal beszélek, többnyire a reflektáltság olyan fokával találkozom, amivel errefelé alig. És ez nemcsak a saját helyzetével, a közvetlen közegével kapcsolatban van így, hanem az önismeret és a világismeret tekintetében is.

A sikeres pálya számos adottság, erőfeszítés, no meg a véletlen műve is. A diákoknak Erdély kapcsán szoktam elmondani, milyen véletlenek alakítják és mennyire viszonylagosak a modern művészettel kapcsolatos értékelések: ha feltesszük, hogy Andy Warhol nagyszülei – akik a keleti Kárpátokban éltek – nem vándorolnak ki Amerikába, akkor talán ismernénk Andrej Warhola néven egy érdekes csehszlovák művészt. De még valószínűbb, hogy hírét sem hallottuk volna, mert nem a művészvilág akkori fővárosában nőtt volna föl, és a híre sem jutott volna el hozzánk. Erdély Miklósnak pedig nemhogy a híre nem jutott nagyon messzire, de a szülőhazájában majd 30 évvel a halála után még egy monográfia sem olvasható róla, jóllehet sokkal jelentősebb művész volt, mint a pop pápája.

 

Miközben a legújabb, kortárs művészeti módokra és munkákra reflektálsz, szoros a kapcsolatod a kereszténységgel. Több barátod szerzetes és a Pannonhalmi Szemle szerkesztője is vagy. Miként fér ez össze?

 Alapjában jól vagyunk, illetve vagyok ezzel. Csak le kell menni az alapokig. Ami azon felül van, szóra sem lenne érdemes, ha nem ütköznénk bele úton-útfélen a kereszténység különféle torzképeibe, az intézményes és felekezeti bomlásának virágzásába: kiüresedett működésébe, kultúráját vesztett gyülekezeteibe. Az itt elterjedt kereszténynemzeti kretenizmusokról nem is beszélve, ahol mindez még hazafias mázzal is meg van hintve és az állami álsággal is sikeresen szervesült. Ehhez tényleg le kellene adnia az embernek az agyát a bejáratnál… Ennek azonban vége van, hiába képzelegnek arról nagyon eltévedt fők, hogy újra eljött az ő idejük.

Eredendően nem erről van szó. Ha leásunk az alapokig, ami nem kis munka, másként festenek a dolgok. És a szerzetesek Pannonhalmán többnyire tudják ezt; ezért lettek szerzetesek. Ma a régi és új régi vitája is másként látszik, mint az avantgárd idején. Akkor a polgári álság világát unták és utálták, most meg a gazdaságilag gerjesztett újdonság áradata megy az agyakra. Ebben a helyzetben nemcsak posztmodern módon lehet viszonyulni a múlthoz. Ezt mutatja például az egyik legjobb kortárs építész, John Pawson munkássága, akinek tervei alapján alakították át a pannonhalmi bazilikát is.

Mi lenne a te bakancslistád?

 Befejezni a médiumokról alakuló könyvet. Aztán írni még a térről, a zenéről és talán a tengerről. És lemenni leletekért a kutatóárokba, folytatni a feltárását a végsőkig…

***

MEGJELENT Lettre Internationale 89 (2013/nyár)

COPYRIGHT Kurdy Fehér János & Tillmann J. A.

Hivatkozások a beszélgetésben:

Tillmann J. A.: A Ladomi lelet, Budapest,2007. http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ladomi/tartalom.html

Tillman J. A.: Klaus Nomi. A hideg hullám rózsalovagja. TARTÓSHULLÁM, Budapest, 1986.

Philipp Felsch: Merve oder Was war Theorie? Philo Fine Arts, Hamburg, 2013.

Hannes Böhringer: Na kérem! Lettre Internationale 85. 2012 nyár 4-6.

 Tanzen wir Philosophie! Begegnungen mit Attila Kotányi. Hg. von Hannes Böhringer und J. A. Tillmann, Salon Verlag, Köln, 2012.

Beszélgetés Heidi Parisszal és Peter Gentevel. Magyar Narancs 1993. http://filmesmozi2.wordpress.com/2011/05/01/hello-world/

‘Követendő életstratégiának egy éberen kutató életformát tartok’ – Beszélgetés Kotányi Attilával http://filmesmozi2.wordpress.com/2013/05/20/kovetendo-eletstrategianak-egy-eberen-kutato-eletformat-tartok-beszelgetes-kotanyi-attilaval/)

Tillmann J. A: A növekvő napok népe. A ladomi lelet. Pesti Szalon Kiadó, Bp, 1996.

Pierre Hadot: A lélek iskolája. Lelkigyakorlatok és ókori filozófia (ford. Cseke Ákos), Budapest, Kairosz. 2010.

ARS VITAE – Életművészet. A MŰHELY folyóirat tematikus száma (szerk. Tillmann J. A.) 2001/5

Tillmann, J. A.: A táncoló Szókratész és a táncoló cigányok. Lettre Internationale 85. 2012 nyár

“A Leletek egy lehetséges magyar nyelven kerültek kiábrázolásra.” Beszélgetés a Ladomi leletről Weiner Sennyey Tiborral

Nehezen dönthető el, hogy A Ladomi lelet (a továbbiakban: Lelet) című könyv régészeti munka, sci-fi, levelesláda, tudományos értekezés vagy egy filozófiai mű…

Valamiképpen mindez együtt. Amikor vagy húsz éve elkezdtem, a kérdés az volt, hogy miként lehet a nagyon különböző, a tárgyukat, műfajukat és intenzitásukat tekintve erősen eltérő szövegeket integrálni. Erre az egyik bevett forma a regény, de nem volt szándékom regényt írni, mert nem volnék regényíró, és ezt a sokféle szöveget a regény el se bírná. A másik minta a tudományos publikáció, a forráskiadás, kutatási napló körében kínálkozott. Ilyen sokféleségre van számos régi példa ismeretes: a különféle régészeti lelőhelyek anyaga, írások gyűjteménye, a feltárt archívumok, könyvtárak szövegkiadásai. Az ilyen lelet-együtteseknek a kultikus költészet vagy a raktárkészletek jegyzéke éppúgy részét képezi, mint a szerelmeslevél. A Leletekben ilyesfélék is előfordulnak, meg még sok más is. Miközben az egész mégiscsak kitalált tudomány, fikció, irodalom…

Hogyan kezelted ezeket a leleteket?

A régészeti leletek persze nagyon esetlegesek; töredékes az anyaguk, a véletlen összjátéka, alkalmasint a szél vagy a lángok szeszélye alakította rétegeiket, a fennmaradt anyag összetételét. Fragmentumainak értelmezése, a helyük és helyi értékük, rekonstruált rendjük pedig a mindenkori tudományosság szerint, és persze az adott kutatói orientáció jegyében alakul. Így aztán mindig is kérdéses, hogy mennyiben felelnek meg az eredetinek.

A ladomi leletek esetében a „rekonstrukció” rendezőelve a legyezőforma volt. Az a fajta legyező, amelyiknek az egyes lapjait különállnak, de van egy tengelye, ami körül forog. Ez mintegy a töredékek különböző rétegeinek gravitációs középpontja. Kérdés persze, hogy mennyire működik, ha valaki más veszi kézbe… Ez pedig azzal a problémával is összefügg, hogy kiábrázolható-e egyáltalán egy kultúra, egy világ teljessége? Természetesen nem, legföljebb csak töredékesen. Megfelelő mennyiségű töredékből ugyanakkor elég jól kirajzolódhat egy világ, amint azt számos feltárás anyaga mutatja. Ilyesmit célba lehet venni anélkül, hogy a totalitás illúziója és hübrisze elúrhodna.

Különös legyezők szerepelnek Frederic Pohl Átjáró című regényében is, amit Merőleges elmozdulások című könyvedben említesz, s amelyek valójában, mint később kiderül, digitális adathordozók. Ott éreztem olyan csillanást, mint itt; sokáig nem tudjuk, hogy milyen tárgyakkal van dolgunk, mire szolgáltak, és nagyon különös nevük van. Valahol ebben áll a Lelet merészsége: mennyiben a jelen továbbgondolása ez a fajta fikció?

Egy részük radikális továbbgondolása mai vágyaknak, helyzeteknek, s a velük kapcsolatos tárgyaknak. Ehhez képest egy másik réteg puszta poézis, a szó régi értelmében. Ezek persze nem különülnek el egymástól vegytisztán az előbbiektől. Van aztán néhány dokumentum-réteg; ezek többfélék, naplórészletek, kórképek és énképek, eltérő időkből származó és különféle médiumokban fönnmaradt levelek, kutatási beszámolók. Vannak aztán reflexív rétegek, valamint a talányos nyelvi jelenségeket értelmező szószedetek, továbbá könyv- és címjegyzékek. Mindezek elővételezett jövőbeni állapotukban maradtak meg, és kerültek leírásra, illetve olykor értelmezésre.

Egyébként az elsőül említett leletfajták némelyike kezd már felszínre kerülni: egy tudósításban nemrég arról olvastam, hogy a Hatalmas Elhallgattatóhoz hasonló berendezést fejlesztettek ki a környezeti zajok kiküszöbölésére…

Megtalálod ezeket a 21. századi tárgyakat, és az az érzésem, hogy ez a Boldog Tárgyak Országa lehetett, amire jövőbeli felfedezőjük nosztalgiával gondol vissza.

A fellelt tárgyak boldogsága azért némileg árnyalásra szorul; vannak köztük a boldogságtól erősen elütő jellegűek. A Leletek egyik olvasója mondta: olyan mint a méz, amiben üvegcserepek vannak. Persze azért nem ilyen koktélról van szó. De például utalás történik egy Phalarisz nevű, kifinomul ízlésű görög zsarnokra, aki ezermesterével csináltatott egy fém bikát, és áldozatait ebbe záratta, majd tüzet rakatott alájuk. Mivel a szobor nyílásai sípokban végződtek, az áldozatok fájdalomkiáltásai fuvolahangokká finomodva törtek elő – a közönség szórakoztatására és elrettentetésére.

A görög utalásokat magam is éreztem, főként könyvet átható iróniát, ami nem cinizmus, hanem szókratészi irónia.

Szókratész azért más… Az ő iróniájánál közvetlenebbül hatott rám Kornisé, akinek átható iróniáját barátságunk intenzív éveiben szinte naponta volt alkalmam élvezni. De az irónia valóban alapvető. A könyv műfaját tekintve leginkább ironikus archeológiaként határozható meg. Ironizálás a tudományosságon, s persze még egy s máson. A tudománynak abszolút az érvényesség-igénye; a tudomány a modernitás Abszolútuma. Jóllehet az időnek kitéve folyvást relativizálódik; a ma tudománya az, ami holnapra meghaladottá válik. Ezzel szemben az, ami eleve régiségként létesül, ilyeténképpen nincs kitéve az időnek…(nevet)

És a meditáció? Mert az ironikus szemlélet mellet van egy folyamatos reflexió arra, hogy egy meditatív szemlélődési pontot kell keresni, ahonnan meg lehet vizsgálni a dolgokat. Hogyan lehet ezt elérni?

Van a filozófiának egy nagyon egyszerű meghatározása: másként gondolkodni. Ez a másként gondolkodás egy a szokványostól eltérő nézőpont felvételét jelenti; más perspektívát, más távlatok tekintetbe vételét, más absztrakciós szintet. Nem egyszerűen elvontságot jelent, mert a hétköznap is tele van absztrakciókkal; állandóan elvontan gondolkodunk, például az árakról, a pénzről – ami pedig a legabsztraktabb dolgok egyike.

Az antik filozófiai iskolákban a nézőpontváltás volt az egyik legfőbb szellemi gyakorlat; a szellem röptének nevezték. A Leletek szövegei persze nem erről szólnak, de a szemléletük nincs híján ennek. Vannak köztük olyan is, amelyek konkrét gyakorlatokról tudósítanak, igaz, eléggé ironikus fénytörésben.

A filozófiának egyébként nagyon sok műfaja van, ellentétben azzal az egysíkú gyakorlattal, amit a mai skolasztika, az egyetemi filozófia művel és kizárólagos követelményként szeret állítani. Gabriel Liiceanu, kiváló román gondolkodó egy oldalon keresztül sorolja föl a filozófia különböző műfajait és beszédmódjait. Aforisztikus mondásokkal veszi kezdetét, ami a költői tömörség testvére, majd olykor filozófiai költészettel folytatódik, miként Parmenidésznél, vagy Lucretiusnál; de a középkori szerzetes-filozófia is költői volt, és Pascal vagy Wittgenstein mondatai is olykor a poézis legmagasabb szintjén szólalnak meg.

Mennyire volt szándékodban, hogy egy ilyen stilárisan megemelt szövegvilágot hozz létre ebben a könyvben?

Ennek van egy egyszerű, meg egy kevésbé egyszerű oka: az e téren legfogékonyabb időszakban, az egyetemi éveim alatt az egyik meghatározó élményem Kafka volt. A másik Hölderlin, akit nem a költészet felől, hanem Heidegger irányából kezdtem olvasni, és költőként fedeztem föl. A harmadik Pilinszky; az ő munkássága azokban az években meghatározóan volt jelen, nemcsak számomra.[1] De a költészete mellett legalább annyira hatott gondolkodóként, a publicisztikai, kritikai írásai révén, melyek egy nagy formátumú filozófiai-teológiai gondolkodó munkái. Mindez nyilván valamiképpen beépült; mindenesetre megadta a mércét.

A másik: elhatározott törekvésem volt, hogy a Leletek perspektívájához, a távoli jövőből fellelt jelen- és jövő-szegmensek leírásához egy némileg hasonló mértékben elmozdított nyelvet fejlesszek. Amihez persze – az előbbiek mellett – időnként a szimulált tudományos emelkedettségre is szükség volt…

Emellett eszembe jutott Montesquieu Perzsa levelek című műve is…

Az anyag szövegleleteinek jó része valóban levelekből áll, de A Ladomi lelet nem a Perzsa levelek kötege egy ma-holnapi Euroiránból. Inkább egy eljövendő beszámoló egy kultúra feltárási folyamatáról, annak különböző fázisairól, a fellelt rétegekről, amelyben eredetmondák, antropológiai megfigyelések, berendezések és intézmények többé-kevésbé tárgyszerű leírásai, és e mellett különféle fellelt szövegek, levelek.

A levelek régtől fogva érdekesek számomra, mert egy faluban nőttem föl, ahol nem nagyon voltak olyanok, akikkel igazán szót értettem volna, így aztán egy távolabbi városban élő barátommal leveleztem. Főleg zenékről szóltak ezek a levelek, mivel akkoriban nehéz volt hozzájutni a hordozókhoz; bakeliteket, mágnesszalagokat küldözgettük egymásnak s ennek során tanultam meg írni.

Egyszer aztán ponton feltűnt a levélváltások sokfélesége. Nem létezik már olyan egységes levélstílus, mint amilyen még egy-kétszáz éve vagy évtizede is a levélváltások stíljét jellemezte; mindenki a saját, nagyon egyéni stílusában ír, bár a legtöbbjük nem író. Ezért aztán stiláris, tartalmi, a realisztikus hordalék szempontjából egyaránt elég gazdag leletanyag.

A hatásokhoz azért nyilván hozzátartozik az Ezredvégi beszélgetések és az Ezred kezdet sorozat, amit a köztévének készítettetek 1991 és 2000 között. (Monory M. András – Tillmann J. A.: Ezredvégi beszélgetések. Palatinus, Bp. 1998., 2000.; Ezred kezdet.) Ezek közül ez egyik legérdekesebb a Dalai Lámával folytatott beszélgetés.

Monory M. Andrással csináltuk a sorozatot, a Dalai Láma megkeresése az ő ötlete volt. Amikor buddhizmusban jártas öreg barátom, Kotányi Attila meghallotta, hogy kihez készülünk, azt mondta, hogy ott a hegyekben azért vannak világosodottabb fejek is. Amivel arra utalt, hogy a lámaizmus „pápájánál” vannak jobb kútfők… De az út számomra valóban kisebbfajta megvilágosodással járt. Nem kifejezetten buddhista értelemben, sokkal inkább azért, mert az Európán kívüli világ megrendítő tapasztalat volt. Amit aztán megpróbáltam megfogalmazni; most fog megjelenni A más-világi megfigyelések című úti-könyvemben.[2]

A buddhizmusba valamelyest már korábban beleolvastam magam attól kezdve, hogy első egyetemi évemben Balogh B. Márton barátomnál kezembe került a Zen Telegrams című könyv. Ami egy meglehetősen szimpla, amerikanizált pop-buddhizmus, de mégis átjött rajta valami az eredetiből. Aztán tucatnyi forrás és kommentár olvasása után abbahagytam, mert arra jöttem rá, hogy egy komplementer vallási kultúrával van dolgom, ahová nincs igazán átjárás. Vagy ha van is, sokkal bonyodalmasabb kerülő úton lehet csak oda eljutni, ahová a saját, zsidó-keresztény utakon sem könnyű.

Egyébként valami hasonló belátást véltem érzékelni a tibeti szerzeteseknél: amikor nyugatiakkal találkoznak, nem értik, hogy miért is jönnek hozzájuk ezek a sápadtarcúak, kifelé a saját kultúrájukból, amikor az utak befelé vezetnek… Maguk közt jókat nevetgélnek az ábrándos nyugati népeken, miközben persze méltányolnak is, hiszen nélkülünk valószínűleg a nyomukat is eltörölnék nagy kínai testvéreik.

Ki az a Böhringer, és hogyan kerültél vele kapcsolatba?

Őt az írásain keresztül fedeztem fel a 80-as évek közepén, amikor kétszemélyes kiadója, Heidi Paris és Peter Gente meglátogattak, és mellesleg megajándékoztak könyveikkel. A dolog nem ment egyszerűen, mert a komenizmus korát éltük, és kb. száz kötetről volt szó, amit nem engedtek át a határon, így aztán németországi nagynénémnek kellett őket később becsempésznie.

A közöttük lelt Böhringer könyv, a Begriffsfelder revelatív volt; nem találkoztam még olyan szerzővel, akinél a jelen éles és mélységi érzékelése – kivált a képzőművészet tekintetében – a filozófiai gondolkodás ilyen magas hőfokával járt volna együtt, s mindez meglepően egyszerű, nagy sűrűségű, s olykor kifejezetten költői intenzitású nyelven szólalt volna meg. Amit egyébként az is mutat, hogy a Sweet Nothing című filozófiai esszéjét egy költő-szerkesztő beválasztotta az év műfordításai antológiába.[3]

Elkezdtem fordítani, hogy jobban megértsem – lévén a fordítás a legelmélyültebb olvasat. És fordítom azóta is[4], mert páratlan fényerejű, felvilágosító és eligazító gondolatokat fogalmaz meg írásaiban. Aztán 1990-ben, az éppen egyesült Berlin leírhatatlan eufóriájában találkoztunk is a Merve kiadóban. Későbbi találkozásainkra aztán gyakran az – azóta elhunyt – közös barátunk, Kotányi Attila társaságában került sor, aki a 90-es évek elején visszatelepült Budapestre. Hannes 1993-ban két hónapig vendégtanár volt a Képzőművészeti Főiskolán, tolmácsoltam előadásait[5], összebarátkoztunk.

Várszegi Asztrikkal is beszélgettél a kereszténységről 3 …

Igen, fontos szál a könyvben: szálkereszt, koordinátarendszer, és ő azon kevesek egyike, akinél ez egyszerre személyes és „hivatalos” érvényű is. Személyisége és szellemisége egyaránt kivételes hőfokon jeleníti meg Krisztus követését. És a bencés szerzetesek vezetője, sőt főpap is, ami – az előbbi tulajdonságával együtt – megint csak ritkaság, hiszen errefelé a vezetők többnyire a kontraszelekció „kegyelméből” kerülnek kiválasztásra.

Ireneus azt mondja: Krisztus a kereszt alakját rányomta a világra, ami személyes és univerzális érvényű. Manapság valahogy vakfoltra esik az alapvető tény, hogy a Föld globális hálózatait és a kultúrák földi együttélésének kereteit nem a kínai, az ind, vagy az arab, hanem a nyugati-keresztény kultúra alakította ki.

A beszélgetés azért is készült vele, mert errefele mindenféle korrupt és téves elképzelések terjengenek a kereszténységről. Amelyek terjesztésében persze elsősorban a különböző egyházaknak vannak múlhatatlan érdemeik. Várszegi Asztrik annak a monostornak az apátja, ahol német szerzetesek ezen a pogány vidéken kezdték tanítani a kereszténységet. A helynek ezer év után is centrális jelentősége van, kivált ahhoz a zanzához képest, ami kereszténység örvén körülveszi.

A Virilióval készült beszélgetés 4 számomra különösen megrázó volt, mert azt mondja, hogy az információs robbanás nemzedéke vagyunk, egy bomlási folyamat részesei. Virilio szerint a filozófia: lassítás. A Ladomi lelet a lassítást kísérli meg, vagy a kibontakozásának a jóslata?

Virilio gondolkodásának dinamikája a 80-as évek közepének dermedtsége közepette ma már nehezen elképzelhető hatást gyakorolt; rám legalábbis. Olyan szempontokat vetett föl, és olyan jelenségeket elemzett, amelyek képesek voltak mozgásba hozni és átrendezni a gondolkodást. Különösen impresszív volt az, ahogy a legfrissebbek fejleményeket radikálisan futurizálta, de egyszerre történeti és teológiai vonatkozásokban is láttatta.

A technológiák és a médiumok gyorsulásának következményei akkor még korántsem voltak olyan átláthatóak, mint manapság. De nagyon is érzékelte, milyen szívóerőt gyakorolnak, és milyen mámort képesek előidézni. Tudja, hogy miről beszél. Egy interjúban maga is bevallja, hogy fiatal korában annyira megszédült a sebességtől, hogy vett egy Jaguárt, és azzal száguldozott. Egy vizionárius gondolkodó, aki már azt is nagyon korán érzékelte, hogy az információ korában „minden jelentés, minden egység szétrobban”. Látjuk magunk körül, hogy ez mire vezet. Azzal, hogy a Leletekben más időtávlatban jelennek meg a dolgok, a gyorsulás és lassulás viszonylatai is átrendeződnek. És valamelyest a jelentés, valamint az egység értelmezése tekintetében is más lehetőségeket jelenít meg.

A Merőleges elmozdulások 5  című könyvedben írsz egy másik időtávlatról, egy iszonyú nagy amerikai atomtemetőről, amelyikre ki kellene írni vagy táblázni, hogy oda tízezer évig nem jó bemenni senkinek, mert ennyi a hasadó anyag felezési ideje. Egy kutatócsoport kezdett dolgozni a problémán. Lehetséges lesz ezt megoldani, vagy teljesen reménytelen ilyen távlatban gondolkodni?

A kutatócsoport arra jutott, hogy már 1-2 ezer éves távlatban sem lehet érvényes megállapításokat tenni a kultúra fennmaradásáról, nemhogy tízezer évre vonatkozóan. Csak abban tudtak közös nevezőre jutni, hogy a jelrendszernek bizonyosan nagynak kell lennie, mert csak a nagyon nagy jelentőségteljes…

Számomra ezek az időtávlatok gyerekkoromtól kezdve, a sci-fi révén ismerősek. Talán ezért is tűnt föl, hogy az irodalomban, a művészetben a jelen felé haladva egyre szűkül az időperspektíva. Amíg régen a nagyon nagy idő, az időtlenség, az örökkévalóság perspektívája valamiképpen ott rezgett a háttérben, úgy manapság az egyre vékonyabb jelen látszik betölteni szinte mindent. A jelenidejűségnek persze mindig megvolt a maga egyedülálló érvénye, de mindig volt mellette másik távlat. Most is vannak olyan kísérletek, amelyek egészen nagy időtávlatokkal dolgoznak. Ilyen a Brian Eno és társai által alapított Long Now Foundation, amelynek programjai – óraműve, archivuma, könyvtára, sat. – szintén a következő tízezer évre tekintettel készülnek. Ehhez képest az új-mexikói atomtemető kérdése nagyon gyakorlatias megfontolásból merül föl, de kérdésében a fizika és a metafizika összeér.

A Lelet érinti a nyelvi megkésettséget is, de kifejezéseivel megoldást is kínál erre…

A Leletek egy lehetséges magyar nyelven kerültek kiábrázolásra. A lehetséges az, ami még nem valóságos, de feltételei adottak rá, hogy azzá váljon. Egy zenei példa jut eszembe: Kondor Ádám zeneszerző barátom megkomponálta egy lehetséges 18. századi zeneszerző, Adam Conder műveit, amelyek nem imitációk, variációk vagy stílusgyakorlatok, hanem eredeti művek! Méghozzá azért, mert – elmondása szerint – olyan lehetőségekkel élt, amelyek a barokk zenében benne rejlettek ugyan, de a zeneszerzők nem használták őket.

A lehetséges a Leletek esetében a nyelv inherens lehetőségeit, még fel nem tárt formáit, ki nem fejlesztett szavait, fogalmait, kifejezéseit jelenti. És ebben természetesen a nyelvre hallgattam. Kétnyelvű lévén, az a tapasztalatom, hogy minden nyelvnek van egy zenéje. És a gondolatok folyásának van egy dallama. Ami nem azt jelenti, hogy jön egy „hang” és akkor azt lefordítja az ember az adott nyelvre. Ennél sokkal elmosódottabb, homályosabb a jelenség, hiszen a szavakhoz jelentések tartoznak. De a megfogalmazási szándék, ha nem a konvencionális szókapcsolatokra törekszik, hanem inkább a nyelv zenéjére, a szavak hangzására hallgat, akkor valamelyest el lehet mozdítani a jelentések összefüggéseit is. Persze kell hozzá a gondolat dallamának a vivőárama, különben merő hangzássá válna.

Érdekes problémafelvetésed, hogy mennyire lehet a családi élet témáit beemelni az irodalmi szférába. Ebben a könyvben találkozhat az olvasó a családi életeddel, de egészen másként, mint ahogy eddig kortárs íróknál olvashattuk. Amikor, például, olyan konkrét szövegeket emelsz be, mint a napok leírását egy leendő nagylány naplójából. Az olvasó számára nem derül ki, hogy a saját gyerekeidről van-e szó, s ezért is válik érdekessé poétikailag.

Irodalmár barátnőm azt mondta, hogy ezeket a személyes dolgokat sikerült elemelni az általánosba. Aminek örültem, mert ilyesmire törekedtem. A gyerekeim szerettek a gépbe pötyögni. És észrevettem, hogy a gyerekírás, éppúgy, mint a gyerekrajz, nagyon redukált, de nagyon lényegre törő szövegekre vezet. Megtalálják az alapvető formákat, színeket, és van bennük valami esszenciális. Például abban az esetben, amikor a fecskemadár beült a traktorba…[6] Ezek gyönyörű nyelvi jelenségek, úgyhogy nem tudtam eltekinteni tőlük.

Grand Café, Szeged, 2008

http://www.irodalmijelen.hu/node/11410/

---

[1] Tillmann J. A.: Kristály a kö(ny)veink között. Pilinszky magánpapírjai: Naplók, töredékek. Magyar Narancs 1995. 07. 27.; http://www.c3.hu/~tillmann/irasok/irodalom/pmester.html

[2] Tillmann, J. A.: Más-világi megfigyelések, Typotex, Budapest, (megjelenik 2011 ősz)

http://www.typotex.hu/konyv/masvilagi

[3] Az év műfordításai (Szerk. Turczi István) Magyar Napló, 2006. Budapest.

[4] http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/bohringer_bio.html

[5] megjelentek Hannes Böhringer: Szinte Semmi. Életművészet és más művészetek, Bp., Balassi, 2006.; http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/bohringer_bio.html

[6] Tillmann J. A.: “A fecskemadár beült a taktorba” avagy a gyerekművészet