Távlattan és archeológia. Tillmann Józseffel Kurdy Fehér János beszélgetett

haattal-kutyaval  Fazakas Rita fotója

Tillmann József, azaz TJA: író, filozófus. Megkülönböztetett figyelemmel fordul a kortárs eligazodásunkat segítő, szellemi radar-rendszereink felé. Könyvei és esszéi tág határokat járnak be a filozófiától a képzőművészetig, a technológiától az építészetig, a beszélgetéstől az életművészet egykori és jelenvaló eszközrendszeréig. Egyik irigylésre méltó tulajdonsága, hogy előszeretettel hoz össze közös irányokba tartó embereket, és oszt meg tartalmakat és eseményeket. Munkái, mint nagy felbontású távcsövek pásztázzák a gondolkodás különféle megnyilvánulásait. Beszélgető könyvei 20. és 21. századi nyomvezetőként forgathatóak.

Írásai sűrű szövésű értelmezések, vagy leletfeltárások, ahogy TJA nevezi őket. A jelen időből kiindulva, a múltba és némelykor a jövőbe pillanthatunk a szövegeken keresztül, miközben a tudomány, a művészetek és a filozófia egy-egy kiemelt tárgyterülete a sorvezető. TJA jól keveri a megismerésvágyat, az elemzést, és a belátást, valamint a köröttük párálló iróniát is. Remek címadó: például „Távkertek. A Nyugalom tengerén túl”, vagy „Levelek tengere. Avagy a távlat távolra váltása”, „Merőleges elmozdulások”, de nagy kedvencem  „A növekvő napok népe”, valamint a „Későújkor józansága” is. Mondatai egyszerűek és tárgyszerűek, de eltéveszthetetlenül személyesek. Szövegeit olvasva akaratlanul is elkezdünk TJA- mondatokat/fogalmakat/szavakat használni. TJA kiváló szűrő is egyben: a távoli dolgok egészen egyszerűek lesznek, a kéznél levőek pedig valamiképp megnagyobbodnak. Egészen jó kalauzolásban: tenger, tea és édesség találatai páratlanok. Télikabát és váltáska együttese kvázi ikonikus: minden trendvadász belesápadhat, ráadásul időtlenül aktuálisnak tűnik immár évtizedek óta.

Amikor TJA-hoz tartottam a „A Ladomi lelet” című könyvének és beszélgetéseink egyik kitüntetett helyszínére, odafelé arra hajaztam, nyilván ő találta ki a falu nevét: Ladomány. Aztán tényleg ott volt a felirat: igaz kézzel festve egy buszmegálló falára, majd maga a falu is: a baranyai dombok, és kukoricatáblák hullámaitól övezve. Egyébként Budapesten él, a Hűvösvölgy végén családjával, egy kintről házszerű, bentről belakott űrhajónak tetsző otthonában.

TJA a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) tanára, valamint a Pannonhalmi Szemle szerkesztője. Könyveiről, esszéiről, fordításairól, valamint képzőművészeti és performansz munkáiról jól szerkesztett összefoglalót találunk a www.c3/-tillmann/ honlapon. Legutolsó könyve a „Más-világi megfigyelések. Utak és utazók” a Typotext jelentette meg 2011-ben.

Kurdy Fehér János

                                                                    szemuveg

Nemrég majdnem megvalósult egy korábbi ötleted, a földbe süllyesztett piramis, amit még az 1990-es években a Világkilátás munkacímet viselő projekthez terveztél. Milyen érzés, ilyesmivel találkozni? Ha összeállítanánk egy „MegNemValósultÖtletek” katalógusát lenne még más is, amit szerepeltetnél benne?

 Mentségünkre legyen mondva, hogy a Mexikóvárosban tervezett építmény is papíron maradt, bár jóval közelebb került a megvalósuláshoz, mint annak idején a miénk. És a rendeltetése is más lett volna: azt egy városi térbe, részben fedetlen középületnek szánták, mi pedig egy zárt időkapszulát terveztünk az Alföldre, valamivel nagyobb, 1-2 kilométeres léptékben. Amibe – az ’Üzenjen velünk a jövőnek!’ jelmondatban összegzett koncepció szerint – sok minden megfért volna a világ minden részéből…

Mai szemmel nézve eléggé elszállt ötlet volt, de azokban az években a lehetőség példátlan tágasságában éltünk. Amiben nyilván a korábbi korlátozottság alóli felszabadultság érzete hatott. Mint amikor a víz mélyéből feljövő a felhajtóerő magasra vet ki.

A jövőre tekintettel alakuló archeológia aztán más eszközökkel folytatódott: a lehetséges leletek feltárásában.

A  Ladomi lelet című könyved egy lehetséges világ szellemi emlékeit, tárgyait vette sorba. Számomra ez a munkád leginkább a regény műfajához sorolható. 

 Ha úgy vesszük, hogy a regény neve eredetileg roman volt, és még a 18. századi magyarban is így nevezték, akkor áll, amit mondasz, mert benne rejlik a rom, azaz a létesítmények eljövendő állapota. És persze az emberről szól, hiszen a man is ott van a roman ban… A tréfán túl: a Ladomi leletnek a romantikához is van köze – a töredékesség révén. Novalis, Ritter és a Schlegelek fragmentumai, olykor rejtélyes gondolat-tömörítményei elég rég óta foglalkoztattak. A tényleges, töredékes szövegleletek történeti példái mellett ez a forma egyúttal megfelelt annak, amit tapasztaltam. A modernitás alapélményét, az all in pieces, all coherence gone érzetét, amit John Donne már a 17. században megfogalmazott, a 80-as évek „reálisan létező” abszurdjának mállása eléggé elmélyítette. Az általános állagra valamelyest jellemző, hogy 80-as évek elején penészgombákkal készülő konceptuális művekkel próbálkoztam.

Nem volt kétséges, hogy teljesség csak töredékesen lehetséges. Vidrányi Katalintól hallottam akkoriban az apokatasztázisz panton, mindennek helyreállítása kifejezést. Nem holnap, de még csak nem is azután, hanem majd az idő múltán.

 

Milyen szellemi tájban álltál, milyen környezet vett körül abban az időben, mik voltak a látható, inspiráló korszakjelzők?

 A 70-es évek végének egyetemi közege, barátok és tanárok társasága képezte: Almási Miklós, Ancsel Éva, Balassa Péter, TGM – aki akkor a Római levélről és Hamannról adott elő –, mellette a „repülő” egyetem, Szabó Miklós politikatörténeti és Vidrányi patrisztikai előadásai. Körmendy Ferenc, és rajta keresztül a 180-as csoport, Szemző, a minimálzene. Csányi Attila, akitől Hajas-kéziratokat, meg még sok mást kaptam, aztán Kelényi Béla performanszai, és persze Hortobágyi László, akinek elképesztő zenei tájékozottsága és archívuma felért egy felsőbb fokú zenei képzéssel. És azt is neki köszönhetem, hogy megismertem a régi zenét és szinkronban hallottam Laurie Andersont, a Yellot, a Neue Deutsche Wellét és még sok más európai és amerikai eszenciát.

Így az egyetem utáni vákuum elég telített volt. Posztgraduális önképzőbe jártam: sok zene és irodalom, Nádas, Eszterházy mellett Heideggert, Nietzschét, Kleet és másokat olvastam, fordítottam. Egyszer a tihanyi strandon, ahol dolgoztam, az ismerős fagylaltárus meglátta nálam a zöld Pascal kötetet, megjegyezte, hogy ő is éppen most forgatja… Ilyenek is voltak abban a világban.

De azért még érdekesebb volt kijutni belőle, így például az 1982-es documentára, ahol láttam a filmrendező Syberberg Parsifal-installációját, meg még egy s mást.

Elkezdtem járni a Balázs Béla Stúdióba, ahol az ott készült filmek mellett máshol nem láthatóakat is vetítettek. A forgatókönyv-pályázatukra írtam egy filmtervet, ami inkább egy performansz-partitúra volt, sok tűzzel, mintsem valamiféle filmvázlat. Amikor az elbírálására került sor – ezt a választott vezetőség végezte –, ennek megfelelően nagy hallgatás fogadta. A csendet Erdély Miklós törte meg, aki akkor vezetőségi tag volt, és azt mondta, hogy bár őt a sok tűz a Ku-Klux-Klánra emlékezteti, de figyelemreméltó koncepciónak tartja. Ez felért egy lovaggá ütéssel, legalábbis akkor rám így hatott, lévén hogy Erdély abszolút mérce volt.

A tervből persze nem lett semmi, de Erdély később, Enyedi Ildikón keresztül meghívott az INDIGO-csoportba. Aminek végül csak egy kiállítására mentem el; az ott látott munkák nem voltak túl vonzóak. De mindez elég bátorítást adott ahhoz, hogy felkeressem Erdélyt a Virágárok utcában, és hosszú, részemről elég elszállt beszélgetésbe kerüljek vele, amit aztán még néhány rövidebb követett.

A következő évben tervemet egy Klaus Nomi-filmre elfogadták, ami aztán éveken át húzódótt és torzóban maradt, a forgatott ill. vágott anyag aztán elveszett a 89-körüli átalakulásban. VHS-kazetták meg fotók maradtak meg, amelyeken a szereplők, így t.k. Lugosi Lugó látható Király Tamás ruháiban.

Ez az esszéd, ha jól tudom felkeltette a berlini Merve Verlag érdeklődését.

A Nomiról szóló írásomat elküldtem a Merve Kiadónak, aztán pár hónappal később csengettek, és ott állt a kétszemélyes kiadó mindkét tagja: Heidi Paris és Peter Gente. Grazban jártak a Steirische Herbst fesztiválon, és átjöttek megnézni, hogy ki írta ezt a dolgozatot. Nem mintha olyan jó lett volna, csak számukra lehetett valami kuriózuma. Néhány napig maradtak és összebarátkoztunk. Aztán elküldték az addig megjelent könyveiket, kb. másfél folyóméternyi filozófiát, amerikai zenei és színházi könyveket, a folyóirataikat, és utána folyamatosan az újakat… Így aztán Blanchot, Deleuze, Lyotard, Serres, Jabés, Virilio, az Ars Electronica anyagai, s persze Cage, és Hannes Böhringer könyvei voltak az olvasmányaim. Ezek mind erős, és a magyar közegben különösen frissítő szellemek voltak.

Az igazi felfedezést azonban Böhringer írásai jelentették: egy szinguláris gondolkodó, aki a filozófiai-teológiai tradíció és a modernitás termékeny feszültségében otthonos, ugyanakkor kiváló antennákkal érzékeli a kortárs művészetet és zenét is. Ráadásul minderről a kifejezőerő magas hőfokán, mégis egyszerűen ír.

Vele először ’90-ben, a Merve Kiadóban találkoztam, az éppen újraegyesült Berlin eufórikus atmoszférájában, aztán össze is barátkoztunk. Ebben közrejátszott mindkettőnk Kotányi Attilához fűződő kapcsolata is. Attilával a ’80-as évek végén találkoztam először, de már korábban sokat hallottam róla Surányi Lacitól, illetve Szabó Ágnestől, Szabó Lajos özvegyétől és Huszár Magdától, Attila első feleségétől. Hannes pedig düsseldorfi egyetemi éveiből ismerte.

Rajtad keresztül ismertem meg Kotányi Attilát, aki a 1990-es évek elején tűnt fel Budapesten újra. Attila nagyon különös jelenség volt, szinte napokon keresztül képes volt beszélni, és olyan hőfokon, mint aki egy, még nem leírt filozófia centrumába áll. Egyfajta határtalanságot képviselt, hiszen csak az úgynevezett emberi alapkutatással foglalkozott Szabó Lajos szellemi hagyatéka mentén, abba viszont nagyon sok minden belefért. Nemrég megjelent az általatok a MOMÉ-n szervezett Kotányi konferencia német nyelvű könyvecskéje. Mit jelentett számodra Kotányi? És szerinted mi volt az a gondolati ösvény fő vezérfonala, amelyre olyan gyorsan rá tudtunk csatlakozni mi magunk is, akiket megismertettél Attilával?

Kotányi abban különbözött 56-os emigránsoktól, hogy amikor Brüsszelben, majd Düsseldorfba került, szinte azonnal képes volt kapcsolatot találni hasonló szellemi hullámhosszon élő helybeliekkel. A háború utáni magyar emigránsok közül kevésnek sikerült, hogy mérvadó szerepet tudott játszania valamilyen művészeti vagy szellemi mozgalomban. Attila a Szituácionista Internacionálé és az Unitary Urbanism köreiben is meghatározó jelenség volt; mindenütt ott van azokon a felvételeken, amelyek a történetüket feldolgozó könyvekben látni.

Erre úgyszólván ellenállhatatlan alkata, a szinte már erőszakosságig menő közvetlensége mellett persze az a közeg tette képessé, amelyből érkezett: Szabó Lajos, Tábor Béla, Hamvas és Európai Iskola köréből. Elbeszéléseiből – meg persze mások visszaemlékezéseiből, a műveiből és dokumentumokból is – lehetett következtetni arra, milyen intenzitás és milyen mércék jellemezték ezeket a köröket.

Amikor a 90-es évek elején félig visszatelepült, újra mestere, Szabó munkásságával kezdett foglalkozni. Később kalligráfiáiból rendezett is egy kiállítást az Ersnt Múzeumban, majd Kunszt Györggyel együtt kiadták írásait és a szemináriumi jegyzeteket. Főként Szabó biblicizmusa foglalkoztatta; az volt a felismerése, hogy a zsidó szellemiségben a sábátnak centrális jelentősége van – tartott is erről egy szemináriumot, amin mindketten részt vettünk.

A sábát csendje és nyugalma érdekelte, ami alapvető a szemlélődés, a gondolkodás számára; egy kimeríthetetlen forrás, amelyből a zsidóság nemzedékei táplálkoztak. Később is gyakran említette Szabó enigmatikus fogalmát, a csendarchitektúrát. Számára ebben persze nemcsak a judaizmus játszott szerepet, mint ahogy Szabó gondolkodásában sem az volt vegytisztán, hanem krisztiánus, gnosztikus színezetben volt jelen.

Kotányinál a zen-buddhizmus élesítette ki a sábátra irányuló figyelmet, amit a 60-as évektől kezdve tanulmányozott. A klasszikusok francia és német kiadásai könyvtára jelentékeny részét képezték. A Düsseldorfi Művészeti Főiskolán tartott is kurzusokat erről, Belépés csak a falon keresztül címmel is volt kurzusa… Arra a kérdésre pedig, hogy mit tanított ott, mindig azt válaszolta: Zen-buddhizmust és alkoholizmust. Az utóbbi izmus nem iszákosságot jelentett, hanem az Anonim Alkoholisták mozgalmának tanítását, amivel élettársa alkoholizmusa miatt kezdett foglalkozni.

Ennek az ő esetében nem sok köze volt a keleti vallások később kibontakozott divatjához; a new age-ről mindig megvetéssel beszélt. Hamvas Béla kapcsán is többször megjegyezte, hogyha valamilyen nagyobb nyelven írt volna, akkor ő lenne a new age nagy prófétája. Amiben minden volt, csak elismerés nem… Bár a 40-es években egy ideig Hamvas kedvenc tanítványa volt. De aztán – Hamvas révén – találkozott Szabóval, és őt választotta mesteréül. Amit meg lehet érteni: Szabó univerzális formátum, akinek nagy tömörségű szövegei ma is meggondoltatóak. Hamvas őshagyományos zanzája pedig része – és nem kis részben élesztője is – annak a hihetetlen zagyvaságnak, ami „hagyomány” örve alatt a Kárpát-medencében kavarog, és fertőzi a fejeket. Nem véletlenül szeretik a szerbek is nagyon.

Attila robosztus alkatánál és állandó szellemi edzettségénél fogva még hetvenes éveiben sem volt aggastyán, képes volt frissítő gondolatokat fölvetni; többször meghívtam a főiskolákra, ahol tanítottam, és néhány diák később rendszeresen eljárt hozzá.

 

A MOMÉ-n vagy tanár. Voltál szörfoktató, könyvkiadói lektor, szerkesztő. Láttad a rést, ahonnan el lehetett indítani egy önálló, építkező világot, vagy csak belevágtál és egyik lépés hozta a másikat?

Leginkább az esetlegesség erejét említhetném… A karrierépítés fogalma különben sem volt ismert. Az akadémiai pálya föl sem merült, mivel a korabeli közállapotok, az intézmények – beleértve képviselőiket és kultúrájukat – olyan mértékben visszataszítóak voltak, hogy csak a résekben vagy nisékben nyíló pályák jöttek szóba. Volt, aki a csatornázási műveknél volt állásban, ahol is az utcai lefolyók állapotát kellett ellenőriznie, vagy a villamos műveknél a közvilágítást ellenőrizte, amit pár nap alatt elvégzett, és az ideje nagy része szabad maradt. Magam garázsmesterként dolgoztam hétvégeken, kezdő tanári fizetésnek megfelelő bérért, és a hetem többi része szabad volt. Nem mintha a garázsipar nagyon igénybe vett volna; többnyire olvasással múlattam munkaidőmet az alagsori irodában. Példámat aztán a 180-as csoport több tagja is követte… Persze nem volt egy felemelő hely, nagyon is mélyen volt, nemcsak a pincegarázs miatt; jellemző, hogy ott ért a lengyel „szükségállapot” híre 1981 telén.

Úgynevezett rendes munkám a 80-as évek közepén lett, miután a Panoráma-útikönyvekhez szerkesztőt kerestek. Lányom közelgő születésére tekintettel éltem ezzel a lehetőséggel. Szerkesztői tevékenységem maradandó, bár érthető okokból nem eléggé méltányolt része az, hogy az Erdély-útikönyv 2. vagy 3. kiadásából kihúztam azt a mondatot, hogy X Y volt Magyarország legnagyobb turistája

A Vigília szerkesztősége már más volt, az előbbivel ellentétben itt tartalmak is voltak. Meg érdekes emberekkel is lehetett találkozni, Borbély Szilárdot, Esterházy Pétert, Várszegi Asztrikot ott ismertem meg.

Tíz év után kerültem újra vissza, tanárként az egyetem világába, ami jótékony distancia volt. Nem osztoztam már azon hitek és beidegződések jó részében, amit töretlen akadémiai pályát bejáró kollégáim többsége.

 

Sok képzőművészeti tárgyú esszét írtál. A tárgyak, vagy a képek sűrűbben képesek megjeleníteni a korszellemet, mint a szavak?

A szavak képekkel is szólnak. A nyelv, még a magasabb absztrakció szintjein is képtelen arra, hogy eltekintsen tőlük. A dolgok, a problémák valahogy mindig alakot is öltenek. Képben, térben mutatkoznak meg. Ez a képzőművészetben elég nyilvánvaló. Más területeken kevésbé jelenik meg, de imaginárius képekkel éppúgy teli van a fizika, mint a filozófia. A látomás és a belátás egyaránt vizuális, a barlang vagy a monasz képéről nem is beszélve.

A modern művészet ebből a szempontból – és megint képben vagyunk! – azért érdekesebb a korábbi korok művészeténél, mert nem pusztán művészetfilozófia kérdéseket vet föl (a mimézisz milyenségét, és más efféle klasszikus toposzokat), hanem problémákat tesz láthatóvá. Olyan dolgokat mutat meg, amit egyébként észre se vennénk, legfeljebb csak akkor, amikor már ránkszakad a mennyezet, vagy már sorozatgyártásban készül. Ezért érdekes a művészet, számomra legalábbis ez az értelme, noha az sem mindegy, hogy mindez hogyan mutatkozik meg. De mindenféle örömnél, a szem simogatásán túl a megismerésben áll a jelentősége. Ezért nélkülözhetetlenek a művészek mint helyettes észlelők. Senki más, semmilyen kutatóintézet vagy iparág nem tudja kiváltani ezt a képességet.

Az általános érvényén túl a képiség jelentősége számomra időről-időre fölerősödik: az egyetem utáni években sokszor álltak össze képekké azok a kérdések, amelyek foglalkoztattak. Kisebb megvilágosodást váltottak ki Klee Bauhaus-előadásai, a „látás relativitáselmélete” éveken keresztül foglalkoztatott.

Olykor rajzoltam is, de leginkább leírtam tárgyakat, képeket, illetve jelenet sorává alakítottam őket. A film-forgatókönyvek mellett ezek performansz-partitúrák formáját öltötték; néhányat’84-ben aztán barátaimmal elő is adtunk a Szkénében. Később, a ’90-es évek elején ez újra felerősödött, a Ladomi leletek egy részét rekonstruáltam, az első kiadás megjelenésével egy időben ezeket kiállítottam a Tölgyfa Galériában.

Több lap szerkesztésében is részt vettél, vagy főmunkatárs voltál: Vigilia, Magyar Narancs, Balkon. Most a Pannonhalmi Szemle szerkesztője vagy, de talán ezen kívül is szívesen szerkesztenél egy kortárs világot bemutató orgánumot, találkozási teret. Ha lenne rá lehetőséged, hogy nézne ki az a valami, amit 20 évvel ezelőtt még folyóiratnak hívtak?

 Az etológusok szerint a magunkfajta lények szeretnek közösen csinálni különféle tevékenységeket. Ami azért jut eszembe, mert ez manapság mégsem annyira nyilvánvaló. Eltekintve persze a különféle kényszerű munkáktól, intézményi kooperációktól. Kétségtelen, hogy kommunikálunk, használjuk a hálót és a hálózatokat, de ez mégsem azonos a közös tevékenykedéssel, mint ahogy a communio-val sem…

Szellemi tevékenységekre többnyire nem a társulati forma a jellemző. Sosem is volt; Platón sem az agórán írta a dialógusait, ahogy Pál sem a leveleit. Persze volt egy közegük, konkrét közösségük, amellyel közvetlen kapcsolatban álltak. Ez változott meg erősen: a modern szétdifferenciálódásban részint azt látjuk, hogy már a kézművesek is magányos küzdelmeket vívnak, másrészt a kollektívumban való elmerülés vágya a sportspektákulumok, a technotransz, vagy az állami áhitatok alkalmainak látogatásában tömegesen jut kifejezésre.

Húsz évvel ezelőtt, amikor lapalapításon törtük a fejünket, a közös gondolkodás, egy eszmecsere platformjának létrehozása ígéretesnek látszott. Azóta sok minden megváltozott, úgy az eszmék, mint pedig a cseréjüket illetően, a médiumokról nem is beszélve. Amit az is mutat, hogy a már a szakmai közegekben sincsenek viták.

Az általános szellemi szituáció mellett vannak még sajátos magyar tényezők is, ami nem erősíti föl a lehetőségeket: a személyes orientáció ui. itt már eleve megoszlik – s most csak a jobbakról beszélek –, hogy ki milyen nyelven olvas, melyik nagy kultúra milyen diskurzusait követi. Számomra a kilencvenes években vált nyilvánvalóvá, hogy a nemzetközi érintkezés sűrűsége és a globális paláver ellenére mennyire más hangsúlyokat, témákat, beszéd- és gondolkodásmódokat jelent; mit tesz pl. franciául tájékozódni, az angol-amerikai fősodorhoz képest, hogy németről ne is beszéljek.

Aztán az sem mellékes körülmény, hogy itt szinte mindent irodalom ural; a kultúra arányai valahogy a 19. század óta úgy maradtak, ami a közgondolkodáson is meglátszik. A zene, a képzőművészet, a társadalom- vagy szellemtudományok, és általában a reflexivitás tulajdonképpen nincsen benne a kulturális köztudatban. Írók, költők vannak, ezek aztán minden mennyiségben, nemcsak az ún. irodalmi életben, hanem még a kormányhivatalok élén is, akik mernek nagyokat álmodni…

Vilém Flussernek van egy gondolata, hogy a posztmodern végén visszatérünk a kőkorszak gyűjtögető életmódjához. Összeszedni és felkutatni a mára nagy referenciával bíró dolgokat egyenrangúvá vált az alkotással?

 A kőkorszaki jellemzőket más vonatkozásban látom újjáéledni, a kőbunkósodásban, a tetoválástól a turulltrollokig terjedő területeken…  Persze a globális kulturális kínálat bősége, a könnyű technológiai lehetőségek és a szűrők hiánya vagy alkalmatlansága csábítanak a remixre, pixelkollázsolásra, meg még sok re előtaggal leírható tevékenysége. A kiválasztás mintáinak, kritikai mércéinek és apparátusainak szerepe vált kétségessé. Az egyetemen is egyre fontosabbnak tűnik az, hogy mit választunk ki, hogy egyáltalán mit és miért méltatunk figyelemre.

El tudsz képzelni egy olyan egyetemi tantervet, amely abból építkezne, hogy miként lehet élni a 21. század mindennapjait?

Elképzelni sok mindent lehet, más kérdés a megvalósíthatósága. Az egyetemek többé-kevésbé körülhatárolt tudások és képességek elsajátítására szakosodtak, jóllehet nevükben még őrzik az egykori egyetemesség igényét. Nem az élet művészetére, hanem különféle más művészetekre: szakterületek művelésére képesítenek. Különben sem mernék túl nagy jelentőséget tulajdonítani annak a hatásnak, ami többnyire felnőtt, vagy a felnőttkor határán álló embereket felsőbb tanulmányaik alatt ér. Az igazán döntő hatások más életfázisokban érnek bennünket; hacsak közben valami brutális nem történik, az első három évben, majd pedig az ifjúkorunkban. Az egyetemeken pedig a diákok egymásra hatása legalább olyan jelentős, mint ami a tanárok részéről éri őket.

Régen az élet iskolája a filozófia, az életművészet, ars vitae volt; görögül élettechnikának nevezték. Sok gyakorlatból és tanításból állt össze; a figyelem iskolázása éppúgy része volt, mint a kozmikus kontempláció, vagy a napi halálmeditáció. A testmozgásról sem feledkeztek el, Szókratész nemcsak tanítványai faggatásával foglalkozott, hanem Xenophón tudósítása szerint táncolt is.

Később ez a keresztény szerzetesség gyakorlataiban még egy ideig fennmaradt, aztán ahogy a filozófia és a képzés egyre inkább a fejre kezdett szűkülni, feledésbe merült. Csak a közelmúltban, Pierre Hadot kutatásainak köszönhetően vált újra ismertté. De nem hiszem, hogy a képzés részévé lehetne tenni, bár vannak filozófiai praxis néven próbálkozások, amelyek alkalmazzák ennek egyes részeit.

Sokat foglalkozol a mediális jelenségekkel. Az új info-kommunikációs technológiák eszközei által előálló művészettel. Egy mai művészhallgatónak mennyiben más a felkészülése, a valóság értelmezése, mint a technológiai-bum korszaka előtt? Milyen kihívásokkal mentén talál egyéni utat, és esetlegesen sikert a 21. századi művészeti iparban?

Az új technológiák kezelése terén a diákok többnyire járatosabbak tanáraiknál. Amit viszont kevésbé ismernek, az a médiumok távlatosabb és távolságtartóbb használata. Amibe a történet alakulása is beletartozik, nemcsak az előtörténeté, hanem az is, hogy mi lesz a most készülő munkával: marad-e holnapután is valami értelme, vagy csupán feledendő epizóddá válik.  Persze az egyre vékonyabb, pillanatnyi aktualitásként értelmeződő jelen nem kifejezetten segíti elő a nagyobb léptékekben való gondolkodást. Amire itt még az önismeret és reflektálatlanság széles körben tapasztalható hiánya is rátesz pár lapáttal.

A pálya tudatos alakítása, avagy a „karrierépítés” keveseknél érzékelhető. Amikor nyugati művészekkel vagy diákokkal beszélek, többnyire a reflektáltság olyan fokával találkozom, amivel errefelé alig. És ez nemcsak a saját helyzetével, a közvetlen közegével kapcsolatban van így, hanem az önismeret és a világismeret tekintetében is.

A sikeres pálya számos adottság, erőfeszítés, no meg a véletlen műve is. A diákoknak Erdély kapcsán szoktam elmondani, milyen véletlenek alakítják és mennyire viszonylagosak a modern művészettel kapcsolatos értékelések: ha feltesszük, hogy Andy Warhol nagyszülei – akik a keleti Kárpátokban éltek – nem vándorolnak ki Amerikába, akkor talán ismernénk Andrej Warhola néven egy érdekes csehszlovák művészt. De még valószínűbb, hogy hírét sem hallottuk volna, mert nem a művészvilág akkori fővárosában nőtt volna föl, és a híre sem jutott volna el hozzánk. Erdély Miklósnak pedig nemhogy a híre nem jutott nagyon messzire, de a szülőhazájában majd 30 évvel a halála után még egy monográfia sem olvasható róla, jóllehet sokkal jelentősebb művész volt, mint a pop pápája.

 

Miközben a legújabb, kortárs művészeti módokra és munkákra reflektálsz, szoros a kapcsolatod a kereszténységgel. Több barátod szerzetes és a Pannonhalmi Szemle szerkesztője is vagy. Miként fér ez össze?

 Alapjában jól vagyunk, illetve vagyok ezzel. Csak le kell menni az alapokig. Ami azon felül van, szóra sem lenne érdemes, ha nem ütköznénk bele úton-útfélen a kereszténység különféle torzképeibe, az intézményes és felekezeti bomlásának virágzásába: kiüresedett működésébe, kultúráját vesztett gyülekezeteibe. Az itt elterjedt kereszténynemzeti kretenizmusokról nem is beszélve, ahol mindez még hazafias mázzal is meg van hintve és az állami álsággal is sikeresen szervesült. Ehhez tényleg le kellene adnia az embernek az agyát a bejáratnál… Ennek azonban vége van, hiába képzelegnek arról nagyon eltévedt fők, hogy újra eljött az ő idejük.

Eredendően nem erről van szó. Ha leásunk az alapokig, ami nem kis munka, másként festenek a dolgok. És a szerzetesek Pannonhalmán többnyire tudják ezt; ezért lettek szerzetesek. Ma a régi és új régi vitája is másként látszik, mint az avantgárd idején. Akkor a polgári álság világát unták és utálták, most meg a gazdaságilag gerjesztett újdonság áradata megy az agyakra. Ebben a helyzetben nemcsak posztmodern módon lehet viszonyulni a múlthoz. Ezt mutatja például az egyik legjobb kortárs építész, John Pawson munkássága, akinek tervei alapján alakították át a pannonhalmi bazilikát is.

Mi lenne a te bakancslistád?

 Befejezni a médiumokról alakuló könyvet. Aztán írni még a térről, a zenéről és talán a tengerről. És lemenni leletekért a kutatóárokba, folytatni a feltárását a végsőkig…

***

MEGJELENT Lettre Internationale 89 (2013/nyár)

COPYRIGHT Kurdy Fehér János & Tillmann J. A.

Hivatkozások a beszélgetésben:

Tillmann J. A.: A Ladomi lelet, Budapest,2007. http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ladomi/tartalom.html

Tillman J. A.: Klaus Nomi. A hideg hullám rózsalovagja. TARTÓSHULLÁM, Budapest, 1986.

Philipp Felsch: Merve oder Was war Theorie? Philo Fine Arts, Hamburg, 2013.

Hannes Böhringer: Na kérem! Lettre Internationale 85. 2012 nyár 4-6.

 Tanzen wir Philosophie! Begegnungen mit Attila Kotányi. Hg. von Hannes Böhringer und J. A. Tillmann, Salon Verlag, Köln, 2012.

Beszélgetés Heidi Parisszal és Peter Gentevel. Magyar Narancs 1993. http://filmesmozi2.wordpress.com/2011/05/01/hello-world/

Követendő életstratégiának egy éberen kutató életformát tartok’ – Beszélgetés Kotányi Attilával http://filmesmozi2.wordpress.com/2013/05/20/kovetendo-eletstrategianak-egy-eberen-kutato-eletformat-tartok-beszelgetes-kotanyi-attilaval/)

Tillmann J. A: A növekvő napok népe. A ladomi lelet. Pesti Szalon Kiadó, Bp, 1996.

Pierre Hadot: A lélek iskolája. Lelkigyakorlatok és ókori filozófia (ford. Cseke Ákos), Budapest, Kairosz. 2010.

ARS VITAE – Életművészet. A MŰHELY folyóirat tematikus száma (szerk. Tillmann J. A.) 2001/5

Tillmann, J. A.: A táncoló Szókratész és a táncoló cigányok. Lettre Internationale 85. 2012 nyár

Reklámok

%d blogger ezt kedveli: